Voltaire : CANDIDE vagy az optimista világnézet

VOLTAIRE

CANDIDEVAGY
AZ OPTIMISTA VILÁGNÉZET

FORDITOTTA
KEMÉNY GÁBOR

TARTALOM

Néhány szó...

ELSŐ FEJEZET.
Hogyan nevelték Candide-ot egy gyönyörü kastélyban
és hogyan kergették ki onnan.

MÁSODIK FEJEZET.
Mi történt Candide-dal a bolgárok között?

HARMADIK FEJEZET.
Hogyan szabadult meg Candide a bolgároktól és mily sorsra jutott?

NEGYEDIK FEJEZET.
Hogyan találkozott Candide hajdani filozófia-tanitójával,
Pangloss doktorral s mi lett az utóbbi sorsa?

ÖTÖDIK FEJEZET.
Vihar, hajótörés, földrengés; mi történt Pangloss doktorral,
Candide-dal és az anabaptista Jacques-kal?

HATODIK FEJEZET.
Ünnepélyesen máglyát raknak, hogy eretnek-égetéssel
akadályozzák meg a földrengést; Candide-ot megbotozzák.

HETEDIK FEJEZET.
Hogyan gondoskodik Candide-ról egy öreg asszony; hogyan találja fel kedvesét.

NYOLCADIK FEJEZET.

Kunigunda története.

KILENCEDIK FEJEZET.
Mi történt Kunigundával, Candide-dal, a nagy inkvizitorral és a zsidóval?

TIZEDIK FEJEZET.
Mily nyomoruságos helyzetbe jutnak Candide, Kunigunda
és az öreg asszony Cadixban; hogyan szállnak hajóra.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Az öreg asszony története.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Az öreg asszony tovább meséli viszontagságait.

TIZENHARMADIK FEJEZET.
Hogyan kellett Candide-nak elválnia a szép Kunigundától és az öreg asszonytól?

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Hogyan fogadták Candide-ot és Cacambot Paraguayban a jezsuiták?

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Hogyan ölte meg Candide a kedves Kunigunda bátyját?

TIZENHATODIK FEJEZET.
Milyen kalandjuk volt utasainknak két leánnyal, két majommal
és az Oreillons-nevezetű vademberekkel?

TIZENHETEDIK FEJEZET.
Candide és lakája Eldorádóba érkeznek; mit látnak ott?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
Mit láttak Eldorádóban?

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
Mi történt velök Surinamban s hogyan kötött Candide ismeretséget Martinnal?

HUSZADIK FEJEZET.
Mi történt Candide-dal és Martinnal a tengeren?

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Candide és Martin Franciaország partjai felé közelednek és folytatják az eszmecserét.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Mi történt Candide-dal és Martinnal Franciaországban?

HUSZONHARMADIK FEJEZET.
Candide és Martin angol partokhoz érkeznek; mit látnak ott?

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
Raquette és Giroflée barát története.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
Látogatás Pococuranté őnagyméltóságánál, a velencei nemesnél.

HUSZONHATODIK FEJEZET.
Candide és Martin együtt vacsorálnak hat idegennel; kik ezek az idegenek?

HUSZONHETEDIK FEJEZET.
Candide Konstantinápolyba utazik.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.
Mi történt Candide-dal, Kunigundával, Panglossal, Martinnal és a többivel?

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.
Hogyan talált a meg Candide Kunigundát és az öreg asszonyt?

HARMINCADIK FEJEZET.
Befejezés.

---

Néhány szó arról,

amit tudnunk kell, mielőtt a »Candide« olvasásához fogunk.

Leibniz, az optimista világnézetnek egyik pregnáns hirdetője, azt állitja a mi világunkról, hogy az összes lehető világok között a legjobb. Ezt az állitását néhány ellenmondást nem türő apriori tétellel meg is alapozta s metafizikájára támaszkodva, - mely szerint a világot alkotó alapegységek (monaszok) istentől előre meghatározott összhangban (harmonia praestabilita) vannak egymással - kijelentette, hogy e világban tökéletes rend uralkodik.

Hogy maga a világ mit szól ehez a kijelentéshez: azt mutatta meg Voltaire »Candide«-jában.

Leibniz Theodiceájának - irja Schopenhauer - az optimizmus e módszeres és bő kifejtésének nem tulajdonithatok ezen minőségében más érdemet, mint azt, hogy később a nagy Voltaire halhatatlan Candide-jára adott alkalmat, ami által persze Leibniznak annyiszor ismételt sántikáló kifogása a világ bajai ellen, hogy tudniillik némelykor a rossz a jót előidézi, ránézve váratlan bizonyitásra talált. Már hősének nevével is rámutatott Voltaire arra, hogy csupán őszinteségre van szükség az optimizmus ellenkezőjének a felismeréséhez.

ELSŐ FEJEZET.

Hogyan nevelték Candide-ot egy gyönyörü kastélyban
és hogyan kergették ki onnan.

Westphaliában, Thunder-ten-tronckh báró ur kastélyában élt egy fiatal ember, kit a természet a legszelidebb erkölcsökkel áldott meg. Arcvonásai hiven tükrözték vissza jóságos lelkét. Elég józan itélőképessége a legegyszerübb szellemmel párosult, és ugy hiszem ezért nevezték Candide^[1]-nak. A ház régi cselédei ugy sejtették, hogy Candide a báró ur nővérének és egy környékbeli derék és tisztességes nemesnek a fia, akihez a kisasszony semmikép sem akart feleségül menni, mert a szerencsétlen férfi csak hetvenegy családfát tudott felmutatni s családfájának többi ágazatát elpusztitották az idő viharai.

A báró ur Westphalia leghatalmasabb urai közé számitott, mert kastélyának egy kapuja és néhány ablaka volt; sőt a nagy termet még szőnyeg is ékesitette. Házőrző komondorai szükség esetén kopófalkául szolgáltak; lovászai egyben vadászai is voltak, a falu vikáriusa volt egyszersmind a nagy alamizsna-osztogató; mindnyájan nagyméltóságodnak szólitották és nevettek az elmésségein.

A báróné asszony, ki körülbelül háromszázötven fontot nyomott, már ennek révén is nagy tekintélynek örvendett és még tiszteletre-méltóbbá tette őt az a méltóságos magatartás, mivel a ház ügyeit igazgatta. Leánya, Kunigunda, tizenhét éves, üde arcu, élénk, telt idomu, kivánatos leány volt. A báró fia pedig minden tekintetben méltónak látszott atyjához. Pangloss,^[2] a házi tanitó valóságos orákuluma volt a családnak és a kis Candide korához és jelleméhez illő lelkesedéssel hallgatta tanitásait.

Pangloss a metafizikai-theologiai-kozmolo-nigologiát tanitotta. Bámulatra méltóan be tudta bizonyitani, hogy semmiféle hatás nincs ok nélkül és hogy ebben az elképzelhető legjobb világban a báró ur őméltóságának kastélya minden kastélyok közt a legszebb, valamint hogy az összes bárónők között is legjobb a méltóságos asszony.

»Nyilvánvaló, mondogatta, hogy a dolgok nem lehetnek másformák; mert minden bizonyos célra lévén alkotva, szükségképen a legjobb célra is alkottatott minden. Ne feledjük el, hogy például az orr a pápaszem hordására való és hát ime - van is pápaszemünk; a lábak szemmel láthatólag arra teremttettek, hogy csizmát huzzunk rájuk, és viselünk is csizmát; a kövek azért vannak, hogy megfaragván kastélyokat épitsünk belőlük, és lám a méltóságos báró urnak valóban gyönyörü kastélya van; a vidék legelső báróját a legszebb lakás illeti meg; a disznó arra való, hogy megegyük és esszük is egész éven át; mindezeknek következéseképen: aki azt állitotta, hogy minden jól van a világon, ostobaságot beszélt, azt kellett volna mondania, hogy minden a legjobban van.«

Candide figyelmesen hallgatta őt és ártatlanul hitt e tanitásoknak; mert Kunigunda kisasszonyt elragadóan szépnek találta, habár sohasem volt bátorsága ezt néki bevallani. Meggyőződése szerint azon boldogság után, hogy valaki Thunder-ten-tronckh bárónak születik, a boldogság következő foka Kunigunda kisasszonynak lenni; a harmadik: őt mindennap láthatni, a negyedik: Pangloss mestert hallgatni, ki a környéknek s ebből kifolyólag az egész világnak legnagyobb filozófusa.

Midőn Kunigunda egy napon a kastély előtt sétált, azon a kis befásitott helyen, melyet parknak neveztek, a lombok között Pangloss doktort pillantotta meg, amint épen kisérleti fizikából adott órát az édes anyja szobaleányának, egy szép és fogékony kis barna teremtésnek. Mivelhogy Kunigunda kisasszony különösen érdeklődött a tudományok iránt, lélegzetét visszafojtva figyelte a többször megismételt kisérleteket, melyeknek véletlenül tanuja lett; világosan látta a doktor részéről az elegendő indokot, a hatásokat meg az okokat, és nagy izgatottsággal, tudni vágyással telten tért vissza, és eszébe ötlött, hogy ő is szolgálhatna elegendő indokul Candide-nak vagy Candide őneki.

A kastélyba visszatérve találkozott Candide-dal és elpirult; Candide szintén piros lett. Kunigunda elfogódott hangon köszöntötte őt és Candide beszélt hozzá anélkül, hogy tudná, mit mond. Másnap vacsora után, amint asztalt bontottak, Kunigunda és Candide találkoztak egy spanyol-fal mögött; a leány leejtette zsebkendőjét, Candide felemelte; Kunigunda egészen ártatlanul megfogta az ifjú kezét, a fiatal ember szintén ártatlanul, de mégis különös izgatottsággal, érzéssel és kimondhatlan bájjal kezet csókolt a fiatal lánynak; ajkaik találkoztak, szemükben tüz villant meg, térdeik megremegtek és kezük el-el tévelygett. Thunder-ten-tronckh báró ur történetesen a spanyol-fal mellett haladt el s látván ezt az okot és okozatot, Candide-ot szapora farba-rugások közepette kikergette a kastélyából; Kunigunda elájult; mikor pedig magához tért, a báróné-asszony alaposan felpofozta; és igy minden fejtetőre állott ebben a lehető legszebb és legkellemesebb kastélyban.

MÁSODIK FEJEZET.

Mi történt Candide-dal a bolgárok között?

Kiüzve a földi paradicsomból, sokáig mendegélt Candide anélkül, hogy tudná hova. Sokat sirt, tekintetét az égre emelve és gyakran visszanézett az elképzelhető legszebb kastély felé, mely a báróleányok legbájosabbikát rejtette magába; vacsora nélkül a szabad ég alatt feküdt le, a szántóföld két barázdája közé. Nagy pelyhekben hullt a hó és Candide másnap teljesen átázva vonszolta magát a közeli városba, melyet Valdberghoff-trarbh-dik-dorffnak hivnak; nem volt egy garasa sem s majd eldőlt az éhségtől meg fáradtságtól. Szomoruan állt meg egy kocsma ajtajában. Két, sötétkék ruhába öltözött ember vette őt szemügyre: »Pajtás, mondá az egyik, nézd milyen szép szál legény ez.« Közel mentek Candide-hoz és nagyon barátságosan meghivták őt vacsorára. »Uraim, mondá nekik Candide bájos szerénységgel, igazán nagyon megtiszteltek, de nincs miből fizessem a költséget. - Oh, uram! - mondá a kékruhások egyike, ilyen szép külsejű és ily érdemes egyének nálunk sohase szoktak fizetni; mert nem elég-e, hogy öt láb öt hüvelyk magas vagy? - Csakugyan uraim, ez a magasságom, mondá meghajolva. - Ülj le komám az asztalhoz; nem csak a fizetéstől mentünk fel, de azt sem fogjuk tűrni, hogy ilyen fickó pénz szűkében legyen; hiszen az embereknek mindenkor segiteniök kell egymást. - Igazatok van, felelé Candide, Pangloss ur is mindég ezt mondta s én magam is belátom, hogy minden a legjobban van berendezve ezen a világon.« Kérik, hogy fogadjon el néhány tallért; Candide elfogadja s nyugtát akar róla adni, de azok leintik, s asztalhoz ülnek.

»Nagyon szereted...? - Oh igen, felelte, nagyon szeretem Kunigunda kisasszonyt. - Nem róla van szó, mondá az egyik kékruhás, azt kérdezzük, hogy nagyon szereted-é a bolgár királyt? - Dehogy szeretem, hiszen sohasem láttam. - Ugyan ne mondd, pedig ő a legszeretetreméltóbb király, igyunk az egészségére. - Kész örömmel, Uraim!« És ivott. »Mostmár rendben vagyunk, mondták neki, e pillanattól fogva támasza, fenntartója, védője és hőse lettél a bolgár népnek; megalapoztad szerencsédet és biztositva van dicsőséged.« Nyomban bilincsbe is verik lábait és igy hurcolják a hadseregbe. Ott rászoktatják, hogy jobbra-át, balra-át, vállhoz a puskát, lábhoz a puskát, célozz, lőjj, lépést szaporázz - s végül harmincat kap a fenekére; másnap már jobban végzi a gyakorlatot és csak huszat kap; a következő napon már csak tizet adnak neki és pajtásai ugy nézik, mint valami csodát.

Candide nagyon elcsodálkozott a történteken és még nem igen értette, hogyan lett hőssé. Egy szép tavaszi napon sétára határozta magát s mindég egyenesen előre ment, mert meg volt róla győződve, hogy lábaiknak kedvök szerint való használata ép oly kiváltsága az emberi, mint az állati nemnek. Ám alig tett meg két mértföldet, midőn négy másik, hat láb magas hős utolérte, megkötözte, elhurcolta és tömlöcbevetette. A törvény előirásához hiven megkérdezték, mit szeretne jobban: hogy harminchatszor megvesszőzze az egész hadsereg, vagy hogy egyszerre tizenkét ólomgolyót röpitsenek a koponyájába. Hiába hangoztatta Candide az akarat szabadságát és hogy sem az egyikből sem a másikból nem kér: választania kellett; végül a szabad akaratnak nevezett isteni adomány dicsőségére elhatározta, hogy kiteszi magát harminchatszor a vesszőfutásnak; kétszer ki is állotta a próbát. Mivel pedig a hadsereg kétezer emberből állott, ez négyezer ütést jelentett számára, amik nyakszirtjétől faráig záporként hullottak rá. Mikor a harmadik futásra került volna a sor, Candide ugy érezte, hogy ezt már nem birja ki s azt a kegyet kérte, legyenek oly irgalmasak s zuzzák szét a fejét. Hajlandók voltak ezt a kegyet megadni; szemeit bekötözik, letérdepeltetik. E pillanatban megjelenik a bolgár király és érdeklődik az elitélt büne felől. Mivel pedig a királynak éles elméje volt, mindabból amit Candide-ról hallott, megértette, hogy itt egy fiatal metafizikussal áll szemben, ki nagyon tájékozatlan az igazi élet dolgaiban és szelid jóindulattal megkegyelmezett neki s irgalmas szivét minden ujságban s még a késő századokban is dicsérettel fogják emlegetni. Egy derék felcser három hét alatt meggyógyitá Candide-ot a Dioszkoridesz ajánlotta orvosszerekkel. Már egy kissé behegedtek sebei és már járni is tudott, midőn a bolgár király háborut inditott az arab király ellen.

HARMADIK FEJEZET.

Hogyan szabadult meg Candide a bolgároktól és mily sorsra jutott?

Sehol a világon nem volt oly pompás, fürge, ragyogó és jól fegyelmezett hadsereg, mint ez a kettő: a sípok, dobok, harci trombiták, ágyuk oly harmóniában voltak, amilyen még a pokolban sincs soha. Először az ágyuk söpörtek el körülbelül hatezer embert mindkét részről; azután a muskétások szabaditották meg ezt a legjobb világot vagy kilenc-tizezer bitangtól, akik rontották itt a levegőt; a szurony is elegendő oka volt néhány ezer ember halálának. Az áldozatok száma jóval tulhaladhatta a harmincezret. Candide, aki ugy reszketett, mint egy filozófushoz illik, a legjobb képessége szerint elrejtőzködött a hősi mészárlás alatt.

Végül, mialatt a két ellenséges király, kiki a maga táborában, a Te Deum-ot énekeltette, Candide arra határozta magát, hogy máshova megy elmélkedni az okok és okozatok felől. Keresztülvergődött a halottak és haldoklók tömegén és igy jutott el egy szomszédos faluba; porrá volt hamvasztva a helység: arab falu volt ez, melyet a bolgárok a nemzetközi jog törvényeihez hiven felégettek; itt ütésektől elsanyargatott aggastyánok látták haldokolni a legyilkolt asszonyokat, kik gyermekeiket vérző emlőikhez szoriták; amott felkoncolt hajadonok hallatták utolsó sóhajtásaikat, miután néhány hős kielégitette rajtuk természetes vágyát; mások, kik félig megégtek, keservesen jajgatva kérték, hogy adják meg nekik a kegyelemdöfést; levágott karok és lábak között kiloccsant agyvelők hevertek szerte a földön.

Candide, amily gyorsan csak tudott, egy másik faluba menekült: ez a bolgároké volt s az arab hősök hasonlóképen bántak el vele. Haldokló roncsok közt járva és romok közt bukdácsolva, végre kijutott Candide a háboru szinteréről; tarisznyájában volt még egy kevés élelmiszer és Kunigunda kisasszonyt még egy pillanatra sem feledte el. Mire Hollandiába érkezett, elfogyott az ennivalója, de mivel hallotta, hogy ebben a boldog országban mindenki gazdag és keresztény, nem kételkedett abban, hogy ép oly jól fognak vele bánni, mint a báró ur kastélyában, mielőtt Kunigunda kisasszony szép szemei miatt kiüzték onnan.

Alamizsnát kért több előkelő személytől, de valamennyien figyelmeztették arra, hogy ha nem hagy fel a koldulás mesterségével, javitó intézetbe zárják s ott majd megtanulja, hogyan keresse meg a kenyerét:

Végül egy olyan emberhez fordult Candide, ki egy nagy gyülekezetben teljes óra hosszat beszélt a kegyességről: ez a szónok, átható pillantást vetve rá, ezt kérdé tőle: »Minek jöttél? valami jó ügy hozott ide? - Nincsen okozat ok nélkül, felelt szerényen Candide; a dolgok mindég szükségszerüen kapcsolódnak egybe és minden a lehető legjobb célra teremtetett; elkerülhetetlen volt, hogy elüzzenek Kunigunda kisasszony mellől, hogy vesszőfutásban legyen részem és kellett, hogy összekolduljam az ennivalómat, amig nem tudom a kenyeremet megkeresni; mindez nem történhetett máskép. - Barátom, kérdé a hitszónok, azon a nézeten vagy, hogy a pápa az Antikrisztus? - Még nem hallottam erről beszélni, felelé Candide; de akár az, akár nem, annyi bizonyos, hogy nincs betevő falatom. - Nem is érdemled meg, hogy jóllakjál, mondá a prédikátor; eredj, te gazfickó, pusztulj innen, te nyomorult, ne kerülj soha többet a szemem elé.« A prédikátor felesége, kidugván fejét az ablakon és elgondolván, hogy olyan ember áll előtte, ki kételkedett a pápa antikrisztusi mivoltában, hirtelen rázuditotta egy edény tartalmát... Ó egek! Milyen tulzásba ragadja a nőket a vallásos buzgalom!

Egy ember, ki nem volt megkeresztelve, egy Jacques nevü jámbor anabaptista, végig nézte, mily kegyetlen és csufondáros módon bántak el egyik testvérével, egy lelkes, kétlábu, tollatlan lénnyel; hazavezette otthonába, megfürdette, kenyeret és sört tett elébe s még két pengő forinttal is megajándékozta, sőt munkát is akart neki adni gyárában, hol perzsa szőnyegeket készitettek, mi Hollandiában szokásos volt. Candide földre vetvén magát előtte, lelkesedéssel kiáltott fel: »Bölcsen mondá Pangloss mester, hogy minden a legjobb e világon; mert mondhatom hogy sokkal jobban el vagyok ragadtatva a te határtalan nemeslelküségedtől, mint amennyire elkeserit annak a fekete palástos urnak és feleségének kegyetlensége.«

Másnap sétaközben egy koldussal találkozott, ki mérges kelevényekkel volt boritva, szemei fénytelenek voltak, az orra vége lerohadt, szája lefittyedt, foga fekete, hangja rekedt volt, heves köhögés kinozta és minden rohamnál kiköpte egy fogát.

NEGYEDIK FEJEZET.

Hogyan találkozott Candide hajdani filozófia-tanitójával,
Pangloss doktorral s mi lett az utóbbi sorsa?

Candide, inkább a részvéttől mint a borzalomtól indittatva, a jámbor Jacques anabaptistától kapott két pengő forintját odaadta a borzalmas állapotban lévő koldusnak. A fantom mereven nézte őt és a nyakába borult; Candide ijedten tántorodott vissza. »Nagy ég! mondá a nyomorult a másik nyomorultnak, hát nem ismered fel a te kedves Panglossodat? - Mit kell hallanom? te vagy az, drága mesterem, te jutottál ily borzalmas állapotba? Mily szerencsétlenség ért? miért nem maradtál a világ legszebb kastélyában? mi történt Kunigunda kisasszonnyal, minden lányok gyöngyével, a természet remekmüvével? - Nem birom tovább, mondá Pangloss.« Candide rögtön elvitte őt az anabaptista istállójába és egy kis kenyeret adott neki; mikor Pangloss kissé erőhöz jutott, megkérdezte tőle: »Nos mi van Kunigundával? - Meghalt, válaszolt a másik.« Ennek hallatára Candide elájult; barátja magához téritette csöppnyi romlott ecettel, melyet az istállóban talált. Candide kinyitá szemeit. »Kunigunda meghalt! Ó, hol talállak meg téged, elképzelhető legjobb világ? De vajjon mily betegség ölte meg? nem az-e, hogy szapora rugások közepette látott engem kikergetni atyja-urának gyönyörü kastélyából? - Nem, mondá Pangloss, bolgár katonák ölték meg, miután oly sokszor megbecstelenitették, ahányszor csak lehetséges volt; a báró urnak, ki védelmére akart kelni, kitekerték a nyakát; a báróné őméltóságát darabokra vágták; az én szegény növendékemnek is az lett a sorsa, ami a nővérének; és ami a kastélyt illeti; kő kövön nem maradt, egyetlen csürt, egyetlen fát, juhot vagy rucát sem kiméltek: de alaposan meg is fizettek ezért, mert az arabok ugyanezt tették a szomszéd báróságban, mely egy bolgár birtokos tulajdona volt.«

Erre Candide ismét elájult; de amint magához tért és mindent elmondott, ami a szivét nyomta, az okról és okozatról kezdett kérdezősködni s elegendő okát kereste annak, hogy Pangloss ily szánalmas állapotba jutott. - Jaj! mondá amaz, a szerelem juttatott ide, a szerelem, az emberi nem vigasztalója, a világmindenség fenntartója, az érzékeny lények lelkesitője, a gyöngéd szerelem. - Jaj! mondá Candide, én is ismertem a szerelmet, a szivek kormányzóját, a lelkek lelkét; sohasem volt belőle több hasznom, mint egy csók és húsz farbarugás... És ez a szép ok hogyan szülhetett benned ily rettentő okozatot?

Pangloss igy felelt: »Ó, kedves Candide-om, bizonyára emlékszel Paquette-re, a mi felséges bárónénk csinos komornájára; karjaiban a paradicsom gyönyöreit élveztem és e gyönyöröknek köszönhetem most a pokoli kínokat, melyeknek martaléka lettem: a lány meg volt fertőzve, talán bele is halt. Paquette egy tudós ferencrendi baráttól kapta a nyavalyát, ki a forrásig ment vissza, mert őrá meg egy vén grófnőtől ragadt, ki viszont egy lovassági kapitánynak köszönhette; az utóbbi egy márkinőtől kapta, ez egy apródtól, emez egy jezsuita noviciustól, ki egyenesen Kolumbusz Kristóf egyik bajtársától szerezte. Ami engem illet, én már senkire sem származtatom, mert én belehalok. - Ó Pangloss! kiáltott fel Candide, milyen különös családfa! Biztosan maga az ördög ennek az őse! - Egyáltalában nem, válaszolá a nagy férfiu, nélkülözhetetlen kelléke és szükséges alkotórésze ez a lehető legjobb világnak; mert ha Kolumbusz nem kapta volna meg Amerika egy szigetén ezt a nyavalyát, mely megmérgezi a nemzés forrását, sőt amely gyakran magát a nemzést is lehetetlenné teszi, mi világos ellentétben áll a természet nagy céljával, akkor nem lenne se csokoládénk se biborfestékünk; azonkivül figyelembe kell venni, hogy a mai napig csakis a mi földrészünkön terjedt el ez a betegség oly nagyon. A törökök, indusok, perzsák, kinaiak, japánok még nem is ismerik, de megvan rá az elegendő ok, hogy néhány évszázad alatt ők is alaposan megismerjék. Minálunk azonban bámulatosan felvirágzott, különösen a nagy hadseregekben, melyek jól fegyelmezett, derék zsoldosokból állnak, kik kezükben tartják az államok sorsát; biztosak lehetünk benne, hogy ha harmincezer ember szép csatarendben ugyanilyen erővel szemben áll, akkor huszezren vannak megfertőzve mindkét részről. - Mily csodálatos ez, mondá Candide, de téged meg kellene gyógyittatni. - Hogyan tegyem ezt, kérdé Pangloss, nincs egy árva garasom se, barátom; és az egész földkerekségen még eret vágatni vagy beöntést kapni sem lehet, ha nincs pénzünk vagy ha valaki más meg nem fizet érte.«

Ezek a szavak elhatározásra birták Candide-ot; a kegyes anabaptista Jacques-nak lábai elé vetette magát és oly meghatóan festette le előtte barátja szánalmas állapotát, hogy a jámbor férfiu habozás nélkül házába fogadta Pangloss doktort és kigyógyittatta a saját költségén. Pangloss a kezelés alatt csupán egyik szemét és fülét vesztette el. A filozófus szépen tudott irni és kitünően értett a számtanhoz, igy hát az anabaptista Jacques könyvelőnek alkalmazta. Két hónap mulva kénytelen lévén ügyeinek elintézése céljából Lisszabonba utazni, magával vitte hajóján a két filozófust. Pangloss az uton megmagyarázta neki, hogy ezen a világon minden a lehető legjobban van elrendezve. Jacques nem volt ezen a nézeten. »Valahogy ugy kell legyen, mondá, hogy az emberek elhagyták eredeti természetöket, mert hiszen nem születtek farkasoknak és mégis farkasokká lettek. Isten se huszonnégy fontos ágyukat se szuronyokat nem adott az embereknek, és ők mégis szuronyokat és ágyukat gyártottak, hogy ezekkel pusztitsák egymást. Megemlithetném még a csődbejutottakat és az igazság-szolgáltatást is, amely lefoglalván a bukott kereskedők vagyonát, megfosztja tőle a hitelezőket. - Mindez elkerülhetetlenül szükséges, válaszolá a félszemü doktor, és az egyesek szerencsétlensége az általános jólét forrása; igy aztán minél több bajuk van egyeseknek, annál nagyobb az általános jólét.«

Mialatt filozófusunk igy elmélkedett, az ég elsötétült, a szélrózsa minden irányából hatalmas szél kerekedett és a hajót Lisszabon kikötője előtt rettenetes vihar támadta meg.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Vihar, hajótörés, földrengés; mi történt Pangloss doktorral,
Candide-dal és az anabaptista Jacques-kal?

Az elgyengült utasoknak egy része, azon megfoghatatlan izgalom hatalmába kerülve, melyet a hajó hánykolódása okoz az idegekben és a test minden részecskéjében, már nyugtalankodni sem tudott a veszély miatt; az utasok másik része jajveszékelt és imádkozott; a vitorlák elszakadtak, az árbocok összetörtek, a hajó léket kapott, dolgozott aki birt, egyik a másik szavát nem hallotta, senki sem parancsolt. Az anabaptista segiteni óhajtott valamit s a fedélzeten tartózkodott; egyszerre csak egy őrjöngő matróz durván meglökte s ő elterült a padozaton. De az erős ütéstől, melyet az anabaptistára mért, maga a matróz is annyira előre lendült, hogy fejjel lefelé kibukott a hajóból: megakadt és függve maradt egy törött árboc roncsán. A jámbor Jacques segitségére siet, kimenti őt, ámde a nagy iparkodás közben tengerbe pottyan a matróz szeme láttára. Ez veszni hagyja őt anélkül, hogy egy tekintetre is méltatná. Candide közeledik, észre veszi jóltevőjét, amint egy pillanatra kibukkan a vizből, majd örökre elmerül a hullámokban: utána akar ugrani a tengerbe, de a filozófus Pangloss megakadályozza őt, bebizonyitván, hogy a lisszaboni kikötő egyenesen azért alakult, hogy ott ez az anabaptista megfulladjon. Mig Pangloss ezt apriori bizonyitgatta, a hajó teljesen elmerült és minden utas odaveszett, csak Pangloss és Candide menekültek meg és az a durva matróz, ki miatt a jámbor anabaptista a vizbe fullt: a gazfickó szerencsésen partra uszott, hova egy hajóroncson Pangloss és Candide is kijutottak.

Kissé magukhoz térve Lisszabon felé vették utjukat: volt még néhány garasuk s remélték, hogy ezzel megmenekülnek az éhségtől, miután a vihart már kiállották.

Alig hogy a városba értek, siratva jóltevőjük halálát, midőn egyszerre megrendült lábuk alatt a talaj; a tenger tajtékozva önti el a kikötőt, összetöri a partnál horgonyzó hajókat, hamu és lángfolyamok öntik el az uccákat és nyilvános tereket; a házak összeomlanak, a tetők a fundamentumokra fordulnak és a fundamentumok a földdel egyenlővé lesznek: harmincezer mindennemü és koru ember lelte halálát a romok között. A matróz fütyürészve és káromkodva mondta: »Itt nyerhetünk valamit. - Vajjon mi lehet az elégséges oka ennek a tüneménynek? kérdé Pangloss. - Ez a világ vége, kiáltott fel Candide.«

A matróz telhetetlenül jár-kel a romok között, felkutatja a halottakat, hogy pénzt találjon, ha pénzre bukkan, magához veszi, elissza; és miután lerészegedett, megvásárolja az első uccai lány kegyeit, akivel a leomlott házak, a haldoklók és holtak között találkozott. Pangloss megrántotta a kabátját: »Barátom, mondá neki, nem helyesen cselekszel; nem veszed figyelembe az emberiség érdekét, rosszul használod fel az idődet. - Ördög és pokol, kiabált a másik, én matróz vagyok és Batáviában születtem, japáni utazásom alatt négyszer tagadtam meg a keresztet; bennem ugyan emberedre akadtál és jó helyen hangoztatod az emberiség érdekét!«

Nehány leomló kő megsebesitette Candide-ot; elterült a földön és majd eltemették a romok; igy szólt Panglosshoz: »Ó jaj! adj egy kis bort és olajat, mert különben meghalok. - A földrengés nem uj dolog, jegyezte meg Pangloss; Lima városában, Amerikában, a mult évben ugyanilyen lökéseket tapasztaltak; ugyanazon okoknak ugyanazon okozatai voltak. Valószinüleg egy kén-réteg húzódik el a föld alatt Limától Lisszabonig. - Ez nagyon valószinü, mondá Candide, de az Istenre kérlek, adj egy kis olajat és bort. - Mit? valószinü?! Azt állitom, hogy a dologhoz semmi kétség se fér.«

Candide elvesztette az eszméletét, mire Pangloss egy kis vizet hozott neki a közeli forrásból.

Másnap, a romokon átbotorkálva, némi kis ennivalóhoz jutottak és erejök visszatért valamennyire; aztán ők is, mint mások megpróbáltak segiteni azokon, akik a halál torkából kimenekültek. Néhány polgár hálából, amiért kimentették őket, ebédet adott nekik, amilyet ebben a helyzetben adni lehetett: meg kell adni, hogy szomoru ebéd volt; a vendégek könnyeikkel öntözték kenyeröket, ámde Pangloss vigasztalta őket, meggyőzően bizonyitva be, hogy a dolgok folyása nem lehet másforma; »mert, mondá, mindez a lehető legjobb; mert ha egyszer Lisszabonban vulkán van, ez semmiképen sem lehet másutt; mert lehetetlen, hogy a dolgok ne ott legyenek, ahol vannak, mert hiszen minden jól van.«

Egy kis fekete ember, az inkvizició megbizottja, ki épen mellette volt, udvariasan átvette a szót és ezt mondá: »Uraságod valószinüleg nem hisz az eredendő bűnben; mert ha minden a legjobban van, akkor nincs se bűnbeesés, se bűnhődés. - A legalázatosabban bocsánatot kérek méltóságodtól, mondá Pangloss még udvariasabban; mert hát az ember bűnbeesése és kiátkozása szükségkép hozzátartoznak e lehető legjobb világhoz. - Uraságod tehát nem hisz a szabad akaratban? kérdé az inkvizició bizalmas embere. - Méltóságod meg fog nekem bocsátani, mondá Pangloss: szabad akarat létezhetik a feltétlen szabadság mellett is; mert elkerülhetetlenül szükséges volt, hogy szabadok legyünk, mert végül az akarat meg lévén határozva...«

Pangloss még be sem fejezte beszédét, midőn az inkvizició embere jelt adott szolgájának, ki a portoi és oportoi borokat töltögette.

HATODIK FEJEZET.

Ünnepélyesen máglyát raknak, hogy eretnek-égetéssel
akadályozzák meg a földrengést; Candide-ot megbotozzák.

A földrengés után, mely Lisszabon városát háromnegyed részben eltemette, az ország bölcsei nem tudtak hathatósabb módot kitalálni a teljes pusztulás elkerülésére, minthogy egy szép eretnek-égetést rendeznek a nép megnyugtatására. A Coimbre-i tudományegyetem megállapitotta, hogy néhány személynek fényes szertartások között, lassu tűzön való elégetése csalhatatlan titka annak, hogy a földrengést megakadályozzák.

Megfogtak tehát egy biscayai embert, ki szentül megvolt arról győződve, hogy feleségül vette tulajdon keresztanyját és két portugált, ki tyukevés közben kitépte a tyuk szalonnáját: ama ebéd után pedig megkötözték Pangloss doktort és tanitványát Candide-ot, az egyiket mert beszélni merészelt, a másikat, mert helyeslő arckifejezéssel hallgatta az előbbit: mindkettőjüket külön-külön jéghideg cellákba zárták, melyekbe sohasem tévedt be napsugár: nyolc nappal később mind a kettőt san-benitoba öltöztették és papirsüvegeket tettek fejökre: Candide süvegére és san-benitojára lefelé lobogó lángok voltak festve és olyan ördögök, melyeknek se karmaik se farkaik nem voltak... Ily öltözetbe bujtatva vettek részt a szent körmenetben s hallgattak végig egy nagyon szenvedélyes prédikációt, melyet szép egyházi ének követett. Az éneklés alatt Candide-ot ütemre megbotozták; a biscayait s azt a két embert, kik nem akarták megizlelni a szalonnát, megégették, Panglosst pedig felakasztották, bár ez ellenkezett az itteni szokásokkal... És csodálatos: ugyan e napon ujból félelmetes dübörgéssel rendült meg a föld. Candide ijedten, a félelemtől csaknem eszét vesztve, vérbe boritottan, remegő szívvel mondá magában: »Ha ez az elgondolható legjobb világ, milyen lehet a többi? Az még csak hagyján, hogy engem megbotoztak, megtették ezt már a bulgárok is; de szegény drága Panglossom, a filozofusok legnagyobbika, mért kellett téged felakasztva látnom a nélkül, hogy tudnám az okát! Drága anabaptistám, emberek legjobbika, miért kellett látnom, hogyan fulladtál meg a kikötőben! Ó, Kunigunda, leányok gyöngye, miért lettél te kéjgyilkosság áldozata.«

Visszatántorodott: alig tudott a lábán megállni; agyonprédikálták, megbotozták, feloldották kötelékeit és megáldották, midőn egyszerre egy öreg asszony surrant hozzá s ezt sugta fülébe: »Fiam, légy bátor és kövess.«

HETEDIK FEJEZET.

Hogyan gondoskodik Candide-ról egy öreg asszony;
hogyan találja fel kedvesét.

Candide nem érzett bátorságot, de mégis követte az öreg asszonyt egy rozzant kunyhóba; ez adott neki egy tégely kenőcsöt, hogy dörzsölje be testét, gondoskodott enni-innivalóról; egy eléggé tiszta kis ágyat mutatott neki, mely előtt teljes öltözet ruha volt: »Egyél, igyál és aludjál, mondá neki és a mi atochai szent szüzünk, páduai Szent Antal atyánk és a mi urunk, komposztellai Szent Jakab viseljenek gondot reád; holnap vissza fogok jönni.«

Candide elcsodálkozva mindazon amit látott és mindazon, amit szenvedett és még inkább elcsodálkozva az öreg asszony kegyességén, kezet akart neki csókolni. »Nem az én kezemet kell megcsókolnod, mondá az öreg asszony; holnap majd vissza jövök. Csak dörzsöld magadat a kenőccsel, egyél és aludjál.«

Candide szerencsétlensége dacára is evett és aludt. Másnap az öreg asszony reggelit hozott neki, megtapogatta a vállát és sajátkezüleg bedörzsölte egy másfajta kenőcscsel: azután ebédet hoz neki s végül este is visszajön, hogy vacsorával lássa el. Harmadnapra megismételte ugyanezt az eljárást. »Ki vagy te, kérdé folyton Candide: ki oltott szivedbe ennyi jóságot? Hogyan hálálhatom meg mindezt?« A jóságos asszony sohasem felelt semmit: egy este ismét visszajött és ezuttal nem hozott vacsorát. »Jöjj velem, mondá és ne szólj egy szót sem.« Karonfogja, átvezeti a mezőségen körülbelül negyed mértföldnyire, egy magányosan álló, kertektől és öntöző csatornáktól körülvett házhoz. Az öreg asszony kopogtat a kis kapun; kinyitják; elvezeti Candide-ot egy arannyal diszitett terembe, leülteti egy selyempamlagra, rázárja az ajtót és elmegy. Candide azt hitte, hogy álmodik s ugy tekintette eddigi életét, mint gonosz álmot s a jelent, mint kellemes káprázatot.

Az öreg asszony csakhamar ujra megjelent, nagy fáradsággal támogatva egy remegő, fenséges termetü, drágakövekkel feldiszitett és lefátyolozott nőt. »Huzd félre a fátyolt,« mondá az öregasszony Candide-nak. A fiatal ember közelebb lép, remegő kézzel felemeli a fátyolt. Mily tüneményes pillanat! Mily meglepetés! Kunigundát vélte látni; valóban őt látta, mert ő volt az. Ereje elhagyja és némán a lábai elé roskad, Kunigunda pedig a pamlagra hanyatlik. Az öreg asszony erre pálinkával élesztgette őket, mitől visszanyerték eszméletöket és beszélni kezdtek egymáshoz: először csak félig kimondott szavakat, kérdéseket, feleleteket suttognak, majd sóhajok, könnyek, felkiáltások olvadnak össze. Az öreg asszony azt tanácsolja nekik, hogy csendesebben legyenek és magukra hagyja őket. »Hogyan? Hát csakugyan te vagy itt!? - mondá Candide; te élsz és itt vagy Portugáliában? Hát nem becstelenitettek meg s nem metszették fel a hasadat, mint a filozófus Pangloss állitotta? - De igen, felelte a bájos Kunigunda; de e két baleset nem okvetlenül halálos. - És atyádat, anyádat igazán megölték? - Meg bizony, mondá Kunigunda zokogva. - És a bátyád? - Őt is megölték. - És hogyan kerülsz Portugáliába? Honnan tudtad, hogy én itt vagyok? Mily különös varázslattal juttattál ebbe a házba? - Mindent el fogok mesélni, válaszolt a nő; de először neked kell elmesélned mindent, ami amaz ártatlan csók és az elszenvedett rugások óta történt veled.«

Candide a legmélyebb megilletődéssel engedelmeskedett; s ámbár elfogódott volt, hangja pedig zavart és remegő s ámbár gerincébe még éles fájdalom nyilalt, a legnaivabb módon elmesélt mindent, amit elválásuk pillanata óta tapasztalt. Kunigunda az égre emelte tekintetét: megkönnyezte a jó anabaptistának és Panglossnak halálát; azután ő beszélt Candide-nak és az ifju áhitattal figyelt minden szavára s majd elnyelte a leányt tekintetével.

NYOLCADIK FEJEZET.

Kunigunda története.

»Még ágyamban feküdtem s mély álomba voltam merülve, mikor az Ég akarata folytán a bulgárok gyönyörü thunder-ten-tronckhi kastélyunkba betörtek; atyámat és bátyámat megfojtották és anyámat darabokra tépték. Egy hatalmas termetü bulgár, látva hogy e szörnyüség láttára elvesztettem eszméletemet, erőszakot akart rajtam elkövetni; erre aztán magamhoz tértem; visszanyertem eszméletemet, haraptam, karmoltam, a szemeit akartam kikaparni a nagy bulgárnak, mert sejtelmem sem volt arról, hogy mindaz, ami atyám kastélyában történt, nagyon megszokott dolog: s az istentelen bulgár olyat döfött tőrével a bal combomba, hogy most is ott vannak a nyomai. Istenem! Remélem, hogy megláthatom - mondá naivul Candide. Meg fogod látni, mondá Kunigunda; de hadd folytassam. - Folytasd, mondá Candide.«

Kunigunda ujból felvette az elbeszélés fonalát:

»Aztán egy fiatal ember lépett be; látta, hogyan fekszem ott vérbe boritva, de a katonát ez egy cseppet sem feszélyezte. A kapitány haragra lobbant a gazfickó tiszteletlensége miatt és testemen ölte őt meg; aztán bekötöztette sebeimet és hadifogolyként vitetett szállására. Én mostam rá és én főztem neki: mondhatom, hogy nagyon szépnek talált; és azt sem tagadom, hogy neki is nagyon szép termete és finom fehér bőre volt; egyébként semmi szellemesség, semmi filozófia: könnyen észre lehetett venni, hogy nem Pangloss doktor iskolájában nevelkedett. Három hónap mulva, miután eljátszotta mind a pénzét és rám is unt, eladott egy don Issacar nevü zsidónak, ki Hollandiában és Portugáliában kereskedett és aki szenvedélyesen szerette a nőket. A zsidó nagyon ragaszkodott hozzám, de nem tudott rajtam diadalmaskodni; neki jobban ellentálltam, mint a bulgár katonának; egyszer meg lehet becsteleniteni egy nőt, de erénye annál jobban megszilárdul. A zsidó, hogy megpuhitson, ebbe a falusi villába hozatott. Eddig abban a hitben voltam, hogy nincs szebb a világon, mint Thunder-ten-tronckh báró kastélya; bevallom: csalódtam. Egyszer a nagy inkvizitor észrevett a misén; sokáig kacsintgatott rám s megizente, hogy titkos beszélni valója van velem. Palotájába vittek; feltártam neki születésemet; ő meg azt bizonyitgatta, hogy nagyon is méltóságomon aluli, hogy egy zsidónak legyek a szeretője; ajánlatot tett don Issacarnak, hogy engedjen át neki. Don Issacar, ki udvari bankár s mint ilyen, nagy tekintélyü ember, hallani sem akart a dologról. Az inkvizitor máglyával fenyegetődzött. Végre zsidóm megfélemlitve belement az alkuba olyan formán, hogy a nyári lak is meg én is, mindkettőjüknek közös tulajdonai leszünk; hogy hétfőn, szerdán és szombaton a zsidóé leszek, a hét többi napján pedig az inkvizitoré. Hat hónapja van érvényben ez az egyezség. Igaz, hogy voltak civakodások is; mert gyakran nem tudták eldönteni, vajjon a szombatról vasárnapra virradó éjjel a régi vagy uj birtokost illeti-e. Ami engem illet, mindkettőnek ellenálltam s azt hiszem, ennek tulajdonithatom, hogy változatlanul szeretnek. Végül, hogy a földrengést elháritsa és Don Issacart megfélemlitse, elhatározta az inkvizitor ur, hogy eretnek égetést rendez. Engem is megtisztelt azzal, hogy meghivott az ünnepélyre: nagyon jó helyre kerültem; a hölgyeknek frissitőket szolgáltak fel a mise és a kivégzés között. Mondhatom; borzalom fogott el, mikor kivégezni láttam azt a két zsidót és a derék biscayait, ki szentül meg volt róla győződve, hogy tulajdon keresztanyját vette feleségül; de mily nagy volt meglepetésem, ijedtségem, önkivületem, midőn a san-benitoban és papirsüveg alatt egy Panglosshoz hasonló alakot láttam meg! Megdörzsöltem szemeimet, majd figyelmesen néztem őt és láttam, amint felakasztották; ekkor ájultan estem össze. Alig tértem magamhoz, midőn téged láttalak meg teljesen meztelenül; ekkor már a borzalomnak, meglepetésnek, a fájdalomnak, kétségbeesésnek tetőpontjára jutottam. Őszintén mondhatom neked, hogy a te bőröd még fehérebb és egy árnyalattal tökéletesebb, mint az én bulgár kapitányomé; ez a látványosság megkétszerezte azokat a kinos érzéseket, melyek hatalmukba ejtettek. Kiáltani szerettem volna, azt szerettem volna mondani: »Megálljatok, barbárok!« De a szó torkomon akadt; és hiába is kiáltottam volna. Miközben téged alaposan megbotoztak, azt kérdezgettem magamtól: hogyan lehetséges az, hogy a szeretetreméltó Candide és a bölcs Pangloss Lisszabonba kerülnek, az egyik, hogy száz korbácsütést kapjon, a másik, hogy a főinkvizitor méltóságának, az én szeretőmnek parancsára felakasztassék. Pangloss tehát kegyetlenül megcsalt engem, midőn azt állitotta, hogy minden legjobb a világon. Felizgatva, elkábulva, majd az eszemet vesztve, majd a gyengeségtől csaknem elájulva elvonult lelkem előtt: atyám és anyám meggyilkolása, az én bulgár katonám szemtelensége, a tőle kapott tőrdöfés, szolgálósorsom, szakácsnői mesterségem, a bulgár kapitány, a hitvány Issacar, az utálatos inkvizitor, Pangloss doktor felakasztása, a szent mise a megbotoztatásod alatt és eszembejutott az a csók, melyet egy spanyolfal mögött adtam neked azon a napon, melyen utoljára láttalak. Hálát adtam Istennek, ki annyi megpróbáltatás után visszavezérelt téged. Megparancsoltam az öreg asszonynak, hogy viselje gondodat és vezessen ide, ameddig ez lehetséges. Rendelkezésemet pontosan végrehajtotta: megértem azt a kifejezhetetlen örömöt, hogy viszontláttalak, meghallottam a szavadat és beszéltem veled... De te bizonyára nagyon éhes lehetsz, én is megéheztem, fogjunk a vacsorához.«

És mindketten asztalhoz ültek; vacsora után helyet foglaltak azon a szép pamlagon, melyről már beszéltünk. Itt lelte őket don Issacar, a nyári lak egyik tulajdonosa. Szombat volt; eljött, hogy jogait élvezze és gyöngéd szerelmét tolmácsolja.

KILENCEDIK FEJEZET.

Mi történt Kunigundával, Candide-dal, a nagy inkvizitorral és a zsidóval?

Ez az Issacar egyike volt a legharagosabb hébereknek, akik csak éltek eddig Izraelben a babyloni fogság óta. »Mit? te hütlen kutya, tehát az inkvizitor még nem elég; még ez a fickó is osztozik velem!« Igy szólván hosszú tőrt húzott ki, melyet mindég magánál hordott s nem gondolva arra, hogy ellenfelének is van fegyvere, rávetette magát Candide-ra. Ámde a mi derék westphaliai barátunk a ruházattal együtt egy szép kardot is kapott az öreg asszonytól. Kardot rántott, ámbár egyébként a legszelidebb természetü volt s a következő pillanatban az izraelita holtan terült el a szép Kunigunda lábainál.

»Szent szüz anyánk! - kiáltott a leány; mi lesz velünk? Egy embert öltél meg nálam! Ha a rendőrség belép, el vagyunk veszve. - Ha Panglosst nem akasztották volna fel, szólt Candide, biztosan jó tanácsot adna ebben a nehéz helyzetben, mert ő nagy filozófus volt. De ha ő nincs itt, kérjünk tanácsot az öreg asszonytól.« Ez igen okos nő volt és már el is kezdte véleményét nyilvánitani, midőn egyszerre egy másik kis ajtó nyilt meg. Éjfél után egy óra volt, a vasárnap kezdete: ez a nap már az inkvizítor urat illette. Belép és ott látja a megbotozott Candide-ot karddal kezében, egy halottal a földön elterülve, Kunigundát halálra rémülve és az öreg asszonyt, amint tanácsokat osztogat.

Ebben a pillanatban ily gondolatok cikáztak át Candide agyában: »Ha ez a szent ember most segitségért kiált, kétségtelenül máglyára fog hurcoltatni. Kunigundának is ez lenne a sorsa. Szivtelenül megkorbácsoltatott; ezenfelül vetélytársam is; megölöm őt habozás nélkül.« Ez az okoskodás világos és gyors volt; és időt sem engedve az inkvizítornak arra, hogy magához térjen meglepetéséből, keresztül szurja és odalöki a zsidó mellé. »Ime itt a másik is, mondá Kunigunda. Nem lehet már szó megkegyelmezésről; meg vagyunk átkozva, elérkezett utolsó óránk. Hogyan voltál rá képes te, ki oly gyöngédnek születtél, hogy két perc alatt megölj egy zsidót és egy főpapot? - Kedvesem, felelé Candide, ha az ember szerelmes, féltékeny és megvesszőztetésen ment át, akkor nem ismer többé magára.«

Ekkor az öreg asszony szólalt meg: »Három andaluziai ló van az istállóban, felnyergelve és kantározva. A derék Candide vezesse elő őket. Urnőmnek arany és gyémánt ékszerei vannak; üljünk gyorsan lóra, ámbár én csak az egyik faromon tudok ülni és menjünk Cadixba; gyönyörü idő van és nagy élvezet a hüvös éjszakában utazni.«

Candide tüstént felkantározta a három lovat és Kunigunda, az öreg asszony meg ő harminc mérföldet tesznek meg egy huzamban. Mialatt ők szöknek, a szent Hermandad megérkezik a nyári lakba: őméltóságát egy szép templomban temetik el és Issacart a szemétdombra vetik.

Candide, Kunigunda és az öreg asszony már a kis Avacena városkában voltak, a Sierra-Morena hegységei között és igy beszélgettek egy korcsmában:

TIZEDIK FEJEZET.

Mily nyomoruságos helyzetbe jutnak Candide, Kunigunda
és az öreg asszony Cadixban; hogyan szállnak hajóra.

»Vajjon ki lophatta el aranyaimat és gyémántjaimat? kérdé sirva Kunigunda; miből éljünk? mit tegyünk? Hol találok még egy inkvizítort és még egy zsidót, ki ismét pénzhez juttat? - Istenem! sóhajtott az öreg asszony, erősen gyanakodom egy tisztelendő atyára, ki tegnap Badajozban velünk egy korcsmában lakott. Isten őrizzen meg attól, hogy elhamarkodott itéletet mondjak, de amaz kétszer is bejött szobánkba és sokáig együtt jött velünk. - Istenem, sóhajtott Candide, a jó Pangloss gyakran bizonyitgatta, hogy a föld javai közös tulajdonaink, hogy mindenkinek egyenlően van joga hozzájok. De ezen elvek értelmében a barátnak meg kellett volna annyit hagynia, hogy legyen miből folytatnunk az utazásunkat. Tehát semmid sem maradt, kedves Kunigundám? - Egy árva fillérem se, mondá a leány. - Mihez fogjunk hát? kérdé Candide. - Adjuk el az egyik lovat, mondá az öreg asszony; én a kisasszony mögött fogok guggolni, ámbár csak az egyik ülepemen tudok ülni s igy majd eljutunk Cadixba.«

Ugyane szálláson volt egy benedekrendi rendfőnök, ez jó olcsón megvette a lovat. Candide, Kunigunda s az öreg asszony átmentek Lucenan, Chillason, Lebrixán s végre Cadixba érkeztek. Ott éppen egy hajót szereltek fel és csapatokat toboroztak, hogy becsületre tanitsák Paraguayban a főtisztelendő jezsuita atyákat, kiket azzal vádoltak, hogy egyik bandájokat Spanyolország és Portugália királyai ellen fellázitották Szent-Szakramento városa mellett. Candide, ki a bulgárok közt katonáskodott, a kis hadsereg generálisa előtt annyi kellemmel, gyorsasággal, ügyességgel, büszkeséggel és szakavatottsággal mutatta be a bulgár fegyvergyakorlatokat, hogy azonnal rábizták egy gyalogos század parancsnokságát. Tehát kapitány lett; hajóra száll Kunigundával, az öreg asszonnyal, két szolgával s a két andaluziai lóval, mely azelőtt Portugália nagy inkvizitorának a tulajdona volt.

A hajózás alatt sokat gondolkoztak a szegény Pangloss filozófiáján. »Más világ felé evezünk, mondá Candide. Ebben az uj világban biztosan minden jól van; mert azt meg kell adni, hogy a mi világunknak ugy fizikai, mint erkölcsi állapota sok panaszra ad okot. - Szivemből szeretlek, mondá Kunigunda; de a lelkem még teljesen meg van rendülve mindattól, amit láttam és tapasztaltam. - Minden jóra fordul, válaszolá Candide; ebben az uj világban a tenger is jobb, mint Európában, sokkal szelidebb és a szelek is állandóbbak: biztosan ez a lehető legjobb világ. - Adja Isten, hogy ugy legyen! mondá Kunigunda; de én olyan rettentően szerencsétlen voltam amabban, hogy alig tudok már reménykedni. - Még te is panaszkodol, mondá az öreg asszony; oh Istenem, hátha még olyan szerencsétlenségeken mentél volna át, mint én.«

Kunigunda nevetésben tört ki és nagyon tréfásnak találta ezt a jámbor öreg asszonyt, ki azt állitja, hogy ő szerencsétlenebb nála: »Ugyan, ugyan! jóságos nénikém, hacsak nem két bulgár követett el rajtad erőszakot és nem kétszer szurt hasba, hacsak nem kétszer rombolták le kastélyaidat, ha nem két anyádat és két atyádat fojtották meg a szemed előtt és ha nem két szeretődet láttad a máglya előtt megkorbácsolni - ha mindezen nem mentél keresztül, akkor nehezen versenyezhetel velem: gondold el még, hogy én bárónőnek születtem, és hetvenkét őssel dicsekedhetem és hogy egészen a szakácsnő mesterségéig sülyedtem. - Kisasszonykám, válaszolt az öreg asszony, te nem is sejted az én származásomat; és ha megmutatnám neked az ülepemet, nem beszélnél igy és nem hamarkodnád el a sorsomról való itéletet.«

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Az öreg asszony története.

»Nem volt mindég ilyen szintelen és kivörösödött szemem, mint most; nem jártam mindég ily leeresztett orral; és nem voltam mindég szolgáló; X. Orbán pápának és Palesztrina hercegnőjének a leánya vagyok. Tizennégy éves koromig olyan palotában neveltek, hogy mellette a te német báróidnak kastélyai még istállószámba sem mehettek volna és egyetlen egy ruhámnak több értéke volt, mint Westphalia összes kincseinek. Igy növekedtem szépségben, bájosságban, tehetségem kifejtésében, öröm, tisztelet és remény között; akkor már szerelmet keltettem; keblem is kifejlődött s milyen kebel! fehér és telt, mint a medici Vénuszé! és a szemeim milyenek voltak s a szempilláim és fekete szemöldökeim! milyen lángok lobogtak szemeimben, hogy elhomályositották a csillagok ragyogását is - igy mondták vidékünk költői. Az asszonyok, kik öltöztettek és vetkőztettek, extázisban voltak, ha - akár elől, akár hátul - megtekintettek és minden ember szeretett volna az ő helyökben lenni. Menyasszonya lettem Massa-Carrara uralkodó hercegének. Micsoda herceg volt: oly szép, mint én, csupa kedvesség, csupa báj, ragyogó szellemü és szerelemtől izzó; szerettem őt, ugy ahogy először lehet szeretni, bálványoztam őt, odavoltam érte. Már megvoltak a mennyegzőre való előkészületek: hallatlan pompával, fényesen ment volna végbe; fényes ünnepeket, lovasjátékokat rendeztek, szindarabokat játszottak a tiszteletemre, egész Itáliában szonetteket irtak hozzám s mondhatom, hogy egyik jobb volt, mint a másik. Már csaknem boldogságom pillanatához jutottam, midőn egy vén márkinő, ki hercegemnek szeretője volt, meghivta őt egy csésze csokoládéra: két óra alatt iszonyatos görcsök közt szenvedett ki a herceg: de ez még semmi. Anyám e kétségbeejtő helyzetben, bár nem volt annyira lesujtva mint én, menekülni akart egy időre a szomoruság gyászos szinhelyéről. Gyönyörü birtoka volt Gaëta vidékén; egy hazai hajóra szálltunk fel, melyet oly dusan diszitett az arany, akár a római Szent Péter templom oltárát. Egy szalei kalóz üldözni kezd és utolér bennünket; katonáink ugy védekeztek, mint az a pápa katonáihoz illik; fegyvereiket eldobálva valamennyien térdre vetették magukat és könyörögtek a kalóznak, hadd vehessék fel a halotti szentségeket utolsó órájokban. Egy-kettőre meztelenre vetkőztették őket, mint a majmokat, anyámat és az udvarnőket is, engem hasonlóképen. Valóban bámulatos, mily buzgalommal tudták a kalózok az embereket levetkőztetni; de legjobban az lepett meg, hogy ujjaikat olyan helyre is bedugták, ahova mi asszonyok rendszerint csak apró csövecskéket engedünk betenni. Ez az eljárás nekem nagyon különösnek tünt; lám, mennyire tudatlan az ember, ha még nem forgott a nagyvilágban. Csakhamar megtudtam, hogy azt akarták ily módon megvizsgálni, vajjon nem rejtettünk-e el ama bizonyos helyre néhány darab gyémántot; emberemlékezet óta ez a szokás azoknál a müvelt népeknél, melyek tengerre szoktak szállni. Megtudtam, hogy a hithű maltai lovagok sem mulasztják ezt el, valahányszor törököket vagy török nőket ejtenek fogságba: oly követelménye ez a nemzetközi jognak, melyet sohasem sértettek meg. Nem is akarom ecsetelni, mily keserves dolog egy fiatal hercegnőre, mikor anyjával együtt Marokkóba hurcolják rabszolgaságba; elgondolhatjátok, mennyi megaláztatást kellett szenvednünk a kalóz hajóján. Anyám még nagyon szép volt, udvarhölgyeink, sőt egyszerü komornáink is oly bájosak voltak, hogy egész Afrikában nem lehetett hozzájok foghatókat találni; ami engem illet, én elbájoló voltam a szépség és kellemesség teljes ragyogásában és - még érintetlen voltam: nem sokáig maradtam az; az ártatlanság e virágát, mely a massa-carrarai szép hercegnek nyilt, a kalóz kapitány szakitotta le: ez az utálatos néger még abban a szent hitben ringatta magát, hogy nagyon megtisztelve érezhetem magam. Mondhatom, hogy Palestrina hercegnőjének és nekem nagyon erőseknek kellett lennünk, hogy kibirjuk mindazt, ami Marokkóba való érkezésünkig reánk várt! de hagyjuk ezeket; olyan mindennapi dolgok ezek, hogy nem is érdemes róluk beszélni. Marokkó vérben uszott, amikor mi odaérkeztünk: Muley-Ismaël császárnak ötven fia volt és mindegyiknek külön pártja; ennek eredményekép ötven polgárháboru ütött ki, melyben feketék feketék ellen, feketék a barnabőrüek ellen, barnabőrüek barnabőrüek ellen, mulattok mulattok ellen küzdöttek: szakadatlan mészárlás volt az egész birodalomban. Alighogy partra szálltunk, midőn egy, az én kalózommal ellenséges fekete csapat el akarta ragadni zsákmányát. A gyémántok és aranyok után mi voltunk a legértékesebb holmi: oly ádáz küzdelemnek voltam szemtanuja, hogy erről nektek halvány sejtelmetek sem lehet az európai klima alatt. Az északi népeknek nincs elég forró vérök; és nem bolondulnak ugy a nőkért, mint Afrikában; ugy látszik, hogy az európaiaknak tej folyik az ereikben; az Atlasz hegység és a környező országok lakosainak pedig tűz és vitriol. Az oroszlánok, tigrisek és kigyók dühével harcoltak: igy akarták eldönteni, kiknek jussunk a birtokába. Egy mór ragadta meg anyámat a jobb karjánál fogva, egyik hadnagyunk viszont a balkarjánál fogva tartotta; egy mór katona egyik, egy kalóz a másik lábát ragadta meg: csaknem valamennyi udvarhölgyünknek ez lett a sorsa, négy-négy katona huzta őket négy felé. Kapitányom engem maga mögé rejtett, tőr volt kezében és mindenki halálfia lett, ki dühével szembe szállt: végül magam előtt kellett látnom összes udvarnőimet, anyámmal együtt széttépve, szerte szaggatva, elkinozva ama szörnyetegek által, kik mind maguknak követelték őket; a foglyok, társnőim, azok, akik elrabolták őket, katonák, matrózok, feketék, barnabőrüek, fehérek, mulattok s végül az én kapitányom is, mindnyájan ott pusztultak el és én a rémülettől félholtan maradtam ott a haldoklók testein. Közismert dolog, hogy hasonló jelenetek folytak le több mint háromszáz mértföldnyi távolságban, anélkül, hogy a Mohamed által elrendelt ötszöri imádságot elmulasztották volna. Nagy nehezen elvonszoltam magam a vérző tetemek tömegéből és egy közeli patak mellett álló narancsfa alá menekültem; ott a rémülettől, kimerültségtől, borzalomtól, kétségbeeséstől s éhségtől összeestem. Lassanként kábitó álomba merültem, mely inkább ájulást hozott, mint pihenést. Az érzékenység és kábultság ily állapotában élet és halál közt lebegve egyszer csak érzem, hogy valami a testemhez ér; kinyitom szememet és egy jóképü, fehér embert látok magam előtt, ki fogai között mormogta: »O che sciagura d'essere senza cogl!^[3]...«

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Az öreg asszony tovább meséli viszontagságait.

»Elcsodálkoztam s egyben el is voltam ragadtatva anyanyelvem hallatára s nem kevésbé lévén meglepődve ezen ember szavai fölött, azt feleltem neki, hogy sokkal nagyobb szerencsétlenségek is vannak a világon, mint ami miatt ő panaszkodik; néhány szóval elmeséltem neki a kiállott borzalmakat és ismét elájultam. Elvitt egy szomszédos házba, ágyba tétetett, ennivalót hozatott számomra, kiszolgált, vigasztalt, hizelgett, azt mondta, hogy soha életében nálam szebbet nem látott és soha életében nem sajnálta még ennyire azt, amit senki sem adhat neki többé vissza. »Nápolyban születtem, mesélte; ott évente két-háromezer gyermeket szoktak férfiasságuktól megfosztani: egyesek bele is halnak; némelyek még az asszonyoknál is szebb hangot nyernek; mások viszont az állam kormányzói lesznek. Rajtam kiváló sikerrel hajtották végre a mütétet és tagja lettem a palestrinai hercegnő templomi zenekarának. - Az én anyámnál! kiáltottam. - A te anyádnál! kiáltott fel ő zokogva; hogyan, hát te lennél az a fiatal hercegnő, akit én hatéves koráig neveltem s ki már akkor is elárulta, hogy oly gyönyörü lesz? - Én vagyok az, anyám négyszáz lépésnyire van innen, izekre szaggatva, egy rakás holttetem fölött...«

»Mindent elmondtam neki, ami velem történt, ő is elmesélte nekem kalandjait; elmondta, mikép küldte őt egy keresztény nagyhatalom Marokkó királyához, hogy szerződést kössön vele, mely szerint puskaport, ágyukat, hadihajókat adnak neki, hogy segitsen tönkretenni a többi keresztény államok kereskedelmét. »Megbizatásomnak eleget tettem, mondá a derék eunuch, most Ceutaban szállok hajóra és téged hazaviszlek Olaszországba: »Ma che sciagura d'essere senza cogl!...«

»Elérzékenyültem és sirva rebegtem neki köszönetet; ő pedig a helyett, hogy Olaszországba vitt volna, Algirba vitt és eladott a tartományi deynek; alighogy az eladás megtörtént, a pestis, mely végig nyargalt Afrikán, Ázsián és Európán, teljes erővel ütött ki Algirban. Te már láttál földrengést, kisasszonykám, de láttál-e valaha pestist? - Soha, felelt a bárónő. - Ha láttál volna, folytatá elbeszélését az öreg asszony, kénytelen lennél bevallani, hogy fölülmulja a földrengés borzalmait; Afrikában ez nagyon megszokott; én is megkaptam. Képzeld el, milyen helyzetbe jut egy pápának a leánya, aki tizenötéves korában átment a szegénységen, rabszolgaságon, csaknem mindennap erőszakot követtek el rajta, végig kellett néznie, hogy anyját négyfele vágják, éhhalál fenyegette, háboru kinozta s végül pestisben halt meg Algirban... Igaz, hogy nem haltam bele, de eunuchom, a dey s csaknem az egész algiri hárem áldozatává lett. Midőn az iszonyu pestis első dühöngése véget ért, eladták a dey rabszolgáit. Engem egy kereskedő vett meg és elvitt Tuniszba; ott eladott egy másik kereskedőnek, ki ujra eladott Tripoliban, onnan Alexandriába, innen Smyrnába, végül Konstantinápolyba kerültem, ahol egy janicsár aga tulajdonába jutottam, kit nemsokára azzal biztak meg, hogy Azofot védje az ostromló oroszok ellen. Az aga, ki nagyon lovagias ember volt, magával vitte egész háremét s elhelyezett valamennyiünket egy erődben az azovi tenger mellett, két fekete eunuchot és husz katonát adva őrizetünkre. Nagyszerüen öldösték az oroszokat, de ezek ugyancsak visszaadták a kölcsönt: Azofot tűzbe, vérbe boritották és korra, nemre való tekintet nélkül mindenkit lekaszaboltak: csak a mi kis várunk volt még épségben; az ellenség ki akart bennünket éheztetni. A husz janicsár megesküdött, hogy sohasem adja meg magát; a végső éhinség folytán, mely fenyegette őket, kénytelenek voltak két eunuchot megenni, nehogy az esküjöket kelljen megszegniök: néhány nap mulva elhatározták, hogy megeszik az asszonynépet. Volt köztünk egy jámbor és résztvevő imám, ki megható beszédet mondott nekik s azt ajánlotta, hogy ne öljenek meg egyszerre. »Vágjátok ki - mondá - valamennyi nőnek egyik farát s igy jó lakomára tesztek szert s ha ismét rákerül a sor, néhány nap mulva ismét annyi áll a rendelkezéstekre; az ég megáld benneteket ily kegyes cselekedetért és meg lesztek segitve.« Hatalmas ékesszólásával meggyőzte őket: a borzalmas operációt végrehajtották rajtunk: az imám ugyanazt a balzsamot használta sebeinknek behegesztésére, melyet körülmetéléseknél a gyermekekre szoktak alkalmazni: valamennyien a halál torkában voltunk. Alighogy a janicsárok elfogyasztották a lakomát, melyet mi szolgáltattunk nekik, midőn az oroszok megérkeztek hajóikkal; egyetlen janicsár sem menekült meg és az oroszok egyáltalában nem tekintettek keserves állapotunkra. Mindenütt akadnak azonban francia sebészek, egyikök, ki pedig nagyon ügyetlen volt, gondjaiba vett és ki is gyógyitott bennünket: soha életemben nem fogom elfelejteni, hogy mikor sebeim begyógyultak, azonnal szerelmi ajánlatokkal állott elő: egyébként mindnyájunkat azzal vigasztalt, hogy már több században fordultak elő hasonló dolgok, mert ez háborus szokás. Mihelyt társnőim járni tudtak, Moszkvába küldte őket; én egy bojár birtokába jutottam, akinek a kertjét kellett gondoznom és aki naponta hússzor megkorbácsolt: ámde gazdámat valami udvari intrika miatt két év mulva más harminc bojárral együtt kerékbe törték s én felhasználva ezen szerencsés véletlent, kereket oldottam; bejártam egész Oroszországot; hosszu ideig szolgáltam egy rigai korcsmában, majd Rostockban, Wismarban, Lipcsében, Casselben, Utrechtben, Leydenben, Hágában, Rotterdamban. Nyomorban és megalázásban öregedtem meg és bár csak fél ülepem volt, gyakran visszaemlékeztem arra, hogy egy pápa leánya vagyok: százszor is öngyilkos akartam lenni és mégis ragaszkodtam az élethez. Ez a nevetséges gyengeség talán egyike a leggyászosabb, velünk született hajlamoknak; mert van-e ostobább dolog, minthogy folytonosan viseljünk egy terhet, melyet szeretnénk földhöz vágni; melengetjük a kigyót, mely mardos bennünket, mig végre a szivünkbe eregeti mérgét. Azokban az országokban, melyekbe a sors juttatott s azokban a korcsmákban, melyekben szolgáltam, rengeteg oly embert láttam, aki torkig volt az élettel; de csak tizenkét olyan volt köztük, ki önként vált meg nyomoruságától: három néger, négy angol, négy svájci ember és egy Robeck nevü német professzor. Legutóbb Don Issacarnak lettem szolgája: te melléd rendelt, bájos kis urnőm; azóta annyira hozzá nőttem a sorsodhoz, hogy sokkal jobban elfoglaltak a te viszontagságaid, mint a magaméi. Soha nem emlitettem volna szerencsétlenségemet, ha nem unszoltál volna rá és ha nem volna szokás, hogy a hajón unalomüzésből meséljen az ember. De száz szónak is egy a vége: kedves kisasszonykám, nekem bőséges tapasztalataim vannak, jól ismerem a világ sorát; szerezd meg magadnak azt az örömöt, hogy minden utassal elmesélteted a történetét; és ha csak egy olyanra is bukkansz, aki sohasem átkozta még életét, ki még sohasem mondta magáról, hogy ő a legszerencsétlenebb az összes teremtmények közül, akkor fejemmel előre lökj a tengerbe.«

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Hogyan kellett Candide-nak elválnia
a szép Kunigundától és az öreg asszonytól?

A szép Kunigunda, miután meghallgatta az öreg asszony történetét, oly tisztelettel viseltetett vele szemben, amilyen egy magasrangu és érdemekben gazdag személyt megillet. Ajánlatát elfogadta; az utasokkal, egyikkel a másik után elmeséltette élettörténetöket. Candide is, ő is belátta, hogy az öreg asszonynak igaza volt. »Bizony nagy kár, mondá Candide, hogy a bölcs Panglosst, a bevett szokások ellenére felakasztották az eretnek-égetési ünnepélyen; mily épületes dolgokat mondana most nekünk a fizikai és erkölcsi bajokról, melyek a szárazföldet és tengert beboritják és én most már elég bátornak érezném magam, hogy feltevéseire néhány tiszteletteljes megjegyzést kockáztassak meg.«

Miközben valamennyien elmesélték élettörténetöket, a hajó előre haladt és Buenos-Ayreshez ért. Kunigunda, Candide kapitány és az öreg asszony egyenesen a kormányzóhoz: Don Fernando d' Ibaraa, y Figueora, y Mascarenes, y Lampourdos, y Souzához mentek. Ennek az urnak büszkesége méltó volt az általa viselt rengeteg névhez: oly gőgös megvetéssel állt szóba az emberekkel, oly magasan hordta az orrát, oly könyörtelenül rikácsolt a hangja, oly parancsoló modora volt s oly gőgös magatartása, hogy akik üdvözölték őt, szerették volna mindjárt fel is pofozni. A nőket őrülten szerette s Kunigundánál - ugy tünt - még sohasem látott szebb teremtést. Az volt első kérdése, hogy nem felesége-e Kunigunda a kapitánynak. Olyan képpel kérdezte ezt, hogy Candide-nak arcába szökött a vér: nem merte azt mondani, hogy a felesége, mert hiszen nem is volt az; azt se merte mondani, hogy a nővére, mert nem volt az; és ámbár e hivatalos hazugság a régi világban is, az ujban is kapóra jön, az ő lelke sokkal ártatlanabb volt, mintsem hogy füllenteni tudott volna. »Kunigunda kisasszony mondá, megtisztelt azzal, hogy hozzám jön feleségül s arra kérjük méltóságodat, hogy kegyeskedjék bennünket összeadatni.«

Don Fernando d' Ibaraa, y Figueora, y Mascarenes, y Lampourdos, y Souza bajuszát végigsimitva kajánul mosolygott s megparancsolta Candide kapitánynak, hogy azonnal menjen csapatszemlét tartani. Candide engedelmeskedett: a kormányzó egyedül maradt Kunigunda kisasszonnyal. Bevallotta neki szenvedélyes szerelmét és ünnepélyesen igérte, hogy másnap örök hűséget esküszik neki a templomban vagy a templomon kivül, amint a leány jobban óhajtja. Kunigunda negyedórai gondolkozást időt kért, mert az öreg asszonytól akart tanácsot kérni, mielőtt határozna.

Az öreg asszony ezt mondta Kunigundának: »Kisasszonykám, hetvenkét előkelő őst tudsz összeszámolni, de nincs egy fabatkád sem; rajtad mulik, hogy felesége légy Dél Amerika legnagyobb urának, kinek még hozzá szép bajusza is van: vajon az-e a te rendeltetésed, hogy a hüség minden próbáját kiálljad? Már ugyis megbecstelenitettek a bolgárok; egy zsidót és egy inkvizitort boldogitottál kegyeiddel: ennyi balszerencse bizonyos jogokat ad. Bevallom, hogy ha a helyedben volnék, minden lelkifurdalás nélkül feleségül mennék a kormányzóhoz, hogy igy Candide kapitány szerencséjét is megalapitsam.« Mialatt az öregasszony korához és tapasztaltságához méltó bölcseséggel igy beszélt, egyszerre csak egy kis hajó ért a kikötőbe: egy biró ült benne a darabontjaival; a dolog igy történt:

Az öreg asszony nagyon jól sejtette, hogy egy csuhás barát lopta el Kunigunda pénzét és ékszereit. Badajoz városában, midőn a lány Candide-dal lóhalálában menekült. A barát néhány ékszert el akart adni egy ékszerésznek; az ékszerész felismerte bennök a nagy inkvizitor tulajdonait. A barát, hogy fel ne akasszák őt, bevallotta, hogy kiktől lopta azokat: megnevezte a személyeket s az utat, melyen elmenekültek. Kunigunda és Candide szökése közismert volt: Cadixig üldözték őket és haladék nélkül hajót küldtek további üldözésükre. A hajó már Buenos-Ayres kikötőjébe érkezett: elterjedt a hire, hogy egy spanyol biró szándékozik kiszállni és hogy a nagy inkvizitor őméltóságának gyilkosait üldözik. Az öreg asszony az első pillanatban belátta, mi a tennivaló: »Te nem menekülhetsz, mondá Kunigundának, de nincs mitől félned: hiszen nem te ölted meg ő nagyméltóságát; különben is a kormányzó ur, ki imád téged, nem türné, hogy rosszul bánjanak veled: tehát maradj.« Ezután gyorsan Candide-hoz megy és: »Menekülj, mondja neki, mert különben egy óra mulva máglyán halsz meg.« Nem volt veszteni való idő; de hogyan váljék el Kunigundától és hova meneküljön?

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Hogyan fogadták Candide-ot és Cacambot Paraguayban a jezsuiták?

Candide magával vitt Cadixból egy lakájt, amilyent bőven találhat az ember Spanyolország partjain és a gyarmatokban: negyedrészben spanyol vér folyt ereiben, mesztic apától származott Tucumanban. Mindenféle foglalkozása volt már: minisztráns fiu, sekrestyés, matróz, barát, levélhordó, katona, lakáj; Cacambónak hivták, gazdáját nagyon szerette, mert ez felette jó volt hozzá. Egy-kettőre megnyergelte a két andaluziai paripát: »No most, gazdám, fogadjuk meg a vén asszony tanácsát; oldjunk kereket és ne is nézzünk hátra.« Candide nem tudta visszatartani könnyeit: »Ó drága Kunigundám, éppen akkor kell téged itt hagynom, midőn a kormányzó ur össze akar adni bennünket. Ó Kunigunda, ki oly messziről kerültél ide, mily sorsra fogsz jutni? - Azt fogja tenni, amit tehet, mondá Cacambo; az asszonynép sohasem jön zavarba, gondol rá a jó Isten; de most már meneküljünk! - Hova vezetsz? Hova megyünk? Mit csinálunk Kunigunda nélkül? sóhajtá Candide. - Compostellai Szent Jakabra mondom, felelé Cacambo, harcolni akartál a jezsuiták ellen: most harcoljunk az ő oldalukon: jól ismerem az utakat, az ő országukba foglak vezetni; el lesznek ragadtatva, hogy oly kapitányra tettek szert, ki érti a bolgár fegyvergyakorlatokat; szédületesen megalapitod szerencsédet: ha az ember nem nyeri meg a játszmát az egyik oldalon, elmegy a másikra; nagy öröm uj dolgokat látni és cselekedni. - Te már voltál Paraguayban? kérdé Candide. - Persze, hogy voltam, mondá Cacambo; pedellus voltam az »Assomption« collegiumban és ugy ismerem a los paðres^[4] kormányát, mint Madrid utcáit. Csodálatra méltó ez a kormányzat. A királyság már több mint háromszáz mértföld kiterjedésü és harminc tartományra oszlik; ott minden a los paðres tulajdona és semmisem a népé: valóságos remeke ez a rendszer a józan észnek és igazságosságnak. A magam részéről semmit sem találok oly isteninek, mint a lelki atyák működését, kik itt háborut viselnek a spanyol és portugál királyok ellen s kik Európában ugyanezen uralkodókat gyóntatják, kik itt megölik a spanyolokat, de bezzeg Madridban a lelki üdvösségükről gondoskodnak: ez igazán elragadó; de törjünk a cél felé: te leszel a legboldogabb ember. Hogy meg fognak örülni a lelki atyák, ha megtudják, hogy oly kapitányra bukkantak, ki érti a bolgár fegyvergyakorlatokat!«

Mikor az első sorompóhoz értek, Cacambo tudtára adta az őrnek, hogy egy kapitány óhajtana beszélni a parancsnok úrral. Jelentést tesznek a főőrségen: egy paraguayi tiszt közli a parancsnokkal az ujságot. Candide-ot és Cacambot először is lefegyverezték; elvezették a két andalúziai lovat. A két idegent a katonák sorfala közt vezették be; a parancsnok a sorfal tulsó végén volt, fején háromszögletü süveg, palástja felhajtva, oldalán kard, kezében lándzsa; jelt ad; hirtelen huszonnégy katona állja körül az érkezetteket. Egy rendőr tudomásukra adja, hogy várniok kell, hogy a parancsnoknak nem szabad velük szóba állni, hogy a főtisztelendő provinciális nem engedi meg, hogy egy spanyol máskép, mint az ő jelenlétében, ki merje nyitni a száját és hogy a főtisztelendő ur három óra hosszat távol marad. »És hol van most a főtisztelendő tartományi főnök ur? kérdé Cacambo. - Hadi szemlén van a mise után, felelé az őr; és csak három óra leforgása után csókolhatjátok meg a sarkantyuját. - De - jegyezte meg Cacambo - a kapitány ur, ki velem együtt majd elszédül az éhségtől, nem spanyol, hanem német. Nem falatozhatnánk addig, mig a főtisztelendő főnök ur megérkezik?«

Az őr azonnal beszámolt parancsnokának e beszélgetésről. »Legyen áldott Isten neve, mondá a parancsnok; ha német, szóba állok vele: vezessétek lugasomba.« Candide-ot tüstént egy lugasba vezették, mely gyönyörü zöld és arany márványoszlopokkal volt ékesitve és kalitkákkal, melyekben papagályok, kolibrik, légymadarak, gyöngytyúkok s más ritka madarak pompáztak. Pompás ennivaló volt arany edényekben feltálalva, mig a benszülöttek szabad ég alatt, fatálakból fogyasztották a kukoricát az izzó nap hevében. Később a főtisztelendő parancsnok atya belépett a lugasba.

A parancsnok szép fiatal ember volt, piros szinü, telt arcu, fehér bőrü, ívelt szemöldökü, piros fülü, vérpiros ajku, büszke arckifejezésü, de büszkesége nem vallott sem spanyolra, sem jezsuitára. Candide-nak és Cacambonak visszaadták fegyvereiket, miket elvettek volt tőlük s a két andaluziai lovat: Cacambo a lugas közelében zabot adatott nekik, de nem vette le róluk szemeit, mintha valami meglepetéstől tartott volna.

Candide először megcsókolta a parancsnok reverendájának szegélyét, aztán asztalhoz ültek. »Tehát német vagy? kérdé a jezsuita németül. - Igenis, főtisztelendő atyám, mondá Candide.« Ekkor mindketten nagy meglepetéssel és nem palástolható megindulással néztek egymásra.

- »És Németországnak mely vidékéről való vagy? kérdé a jezsuita. - Westphaliából, mondá Candide: a Thunder-ten-tronckh kastélyban születtem. - Óh egek! lehetséges ez? kiáltott fel a parancsnok. Miféle varázslat! - kiáltá Candide - Csakugyan te vagy az? kérdé a parancsnok. - Lehetetlen! mondá Candide.« Mindketten meghökkennek, megölelik egymást és patakként megerednek a könnyeik. »Hogyan? te volnál az, tisztelendő atyám? te volnál a szép Kunigunda bátyja? téged öltek meg a bolgárok? téged, a báró ur fiát, téged, a paraguayi jezsuitát! be kell vallani, hogy megfoghatatlan dolgok történnek e világon. Ó Pangloss! Kedves Panglossom! milyen boldog lennél, ha nem akasztottak volna fel?«

A parancsnok eltávolitotta a néger és paraguayi szolgákat, kik kristályserlegekben szolgálták fel az italokat. Ezerszer is köszönetet mondott a jó Istennek és szent Ignácnak; a karjaiba zárta Candide-ot, mindkettőjük arcát könny áztatta. »Még jobban elcsodálkozol, elérzékenyülsz és nem tudsz hova lenni a meglepetéstől, ha elárulom, hogy Kunigunda a te édes testvéred, kiről azt hitted, hogy fölmetszették a hasát, - a legjobb egészségnek örvend. - Hol van? - Nem messze innen, Buenos-Ayres kormányzójánál, én pedig most azért jöttem, hogy a jezsuiták oldalán harcoljak.« Minden szó, melyet egymásnak mondtak, csodát csodára halmozott: mintha egész lelkök a nyelvök hegyén lett volna, mintha lelkök fülelt volna egymás szavaira és csillogott volna szemökben. Mivelhogy németek voltak, sokáig ültek az asztal mellett, várva a főtisztelendő tartományfőnök urat; és a parancsnok igy beszélt az ő kedves Candide-jához.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Hogyan ölte meg Candide a kedves Kunigunda bátyját?

»Sohasem felejtem el azt a rettenetes napot, melyben atyámat és anyámat megölték és húgomat megbecstelenitették. Mikor a bulgárok visszavonultak, nem tudtuk többé fellelni drága testvéremet és atyámat, anyámat, engem, két szolgálónkat, három megfojtott kis gyermeket szekérre tettek, hogy a jezsuiták kápolnájába temessenek bennünket, mely két mértföldnyire volt őseim kastélyától. Egy jezsuita szentelt vizzel öntött le bennünket, mely borzasztóan sós volt; néhány csepp a szemembe folyt: a jezsuita észrevette, hogy szempillám megrezdült, kezét szivemre tette s érezte annak dobogását. Meggyógyitott és néhány hét mulva már egészen jól éreztem magam. Tudod jól, kedves Candide-om, hogy mily szép voltam; nos, ezután még szebb lettem; még a főtisztelendő Croust atya is, a ház főnöke, a leggyöngédebb figyelemmel volt irántam: noviciusi ruhába bujtatott; rövid idő mulva Rómába küldött. A rendfőnök urnak fiatal német jezsuitákra volt szüksége. A paraguai főnökök nem szivesen látják a spanyol jezsuitákat; jobban szeretik az idegeneket, mert azt gondolják, hogy ezekkel könnyebben rendelkezhetnek. A főtisztelendő rendfőnök úr által alkalmasnak itéltettem arra, hogy az Urnak e szőlőjében dolgozzam: tehát utra keltünk hárman: egy lengyel, egy tyroli és én. Megérkezésem után aldiakonná és hadnaggyá neveztek ki: ma ezredes és pap vagyok. Bátran szembeszállunk a spanyol király csapataival, jótállok érte, hogy kiátkozzuk és leverjük őket. Téged maga a Gondviselés küldött segitségünkre. De az én kedves Kunigundám csakugyan a szomszédságban van Buenos-Ayres kormányzójánál?«

Candide esküvel bizonyitotta, hogy szent igaz, amit a leányról állitott. Erre ujra megeredtek a könnyei. A báró egyre ölelgette Candide-ot, testvérének, megmentőjének nevezte. »Ó - mondá a báró - kedves Candide-om, bárcsak együtt vonulnánk be, mint győztesek, a városba és kiszabaditanánk Kunigunda hugomat. - Én is csak ezt kivánom, mondá Candide; mert az volt a szándékom, hogy feleségül veszem őt és még nem adtam fel a reményt. - Szemtelen! - felelt a báró - elég szemérmetlen volnál hozzá, hogy feleségül vedd az én hugomat, ki hetvenkét őssel dicsekedhetik! Nagyon szemtelen vagy, ha nem átallsz előttem ily vakmerő szándékról beszélni!« Candide csaknem kővé meredt e beszéd hallatára és igy válaszolt: »Tisztelendő atyám, a világ minden ősei nem érnek egy fabatkát sem: húgodat én szabaditottam ki egy zsidónak és egy inkvizitornak karjaiból; ő nagyon is hálásnak kell hogy érezze magát és feleségem akar lenni; Pangloss mester mindég azt bizonyitotta, hogy az emberek egyenlők és én kétségkivül feleségül fogom venni Kunigundát. - Majd meglátjuk, te gazember, mondá Thunder-ten-tronckh, a jezsuita báró.« És ezt mondván, kardlapjával Candide arcába vágott. Candide is egy szempillantás alatt kardot ránt és markolatig mártja azt a jezsuita-báró hasába; de amidőn visszarántja a vértől gőzölgő kardot, sirásra fakad. »Istenem, édes Istenem! - sóhajtja - megöltem a régi gazdámat, barátomat, sógoromat; én vagyok a világ legszelidebb embere és ime, már három embert küldtem a másvilágra; és a három közül kettő pap.«

Cacambo, ki a sorompó ajtajánál őrködött, hirtelen ott termett. »Most már drágán adjuk el az életünket, mondá gazdája, kétségkivül bejönnek a lugasba és kell, hogy karddal a kezünkben haljunk meg.« Cacambo, ki már más alkalommal is jutott ilyen hinárba, nem jött zavarba: levette a jezsuita-reverendát, melyet a báró viselt, feladta Candide-ra, ráadta a megboldogult háromszögletü süvegét is és lóra ültette; mindez egy szempillantás alatt történt meg. »Vágtassunk el, uram; mindenki azt fogja gondolni, hogy jezsuita pap vagy, ki rendeleteket megy osztogatni és mielőtt még utolérhetnének, túl leszünk a határon.« Alighogy kimondta e szókat, már futott is előre és spanyol nyelven kiáltotta: »Helyet a főtisztelendő ezredes urnak!«

TIZENHATODIK FEJEZET.

Milyen kalandjuk volt utasainknak két leánnyal, két majommal
és az Oreillons-nevezetű vademberekkel?

Candide és lakája már tul voltak a sorompókon; a táborban még senki sem vette észre a német jezsuita meggyilkolását. A szemfüles Cacambonak volt rá gondja, hogy kenyérrel, csokoládéval, sonkával, gyümölccsel és egy kis borocskával rakja tele tarisznyáját: az andalúziai paripákon egy ismeretlen országba vágtattak, hol egyetlen úton sem tudtak eligazodni; végre egy gyönyörü mezőség tárult szemök elé, melyet patakok szeltek át; utasaink itt meglegeltették lovaikat; Cacambo biztatja gazdáját, hogy egyék s ő maga jó példával jár elől: »Hogyan kivánhatod, mondá Candide, hogy sonkát egyem, mikor megöltem a báró ur fiát s arra vagyok kárhoztatva, hogy soha életemben ne lássam többet a szép Kunigundát? Mire jó, hogy meghosszabbitsam nyomorult életemet, ha egyszer tőle távol kell élnem, lelkifurdalástól és kétségbeeséstől gyötörve s mit szól a dologról a trevouxi hirlap?«

Amig ezeket mondta, szakadatlanul evett. A nap lenyugvóban volt, a két eltévedt utas apró sikoltásokat hallott s ugy gondolták, hogy ezek asszonyoktól erednek: de nem lehetett megállapitani, vajjon az öröm vagy fájdalom sikoltásai-e; hirtelen felugráltak, oly nyugtalansággal és izgatottsággal, amilyent az ismeretlen vidék kelt fel az emberben: a kiáltozások két anyaszült meztelen leány ajkáról hangzottak el; könnyedén szökdécseltek a rét szélén, két majom pedig utánuk szaladt és farukat harapdálta; Candide-nak megesett a szive a lányokon; a bolgároknál jól megtanult lőni s képes lett volna egy mogyorót lelőni anélkül, hogy a bokrot megsértette volna; előrántja kétlövetü spanyol pisztolyát, céloz és leteriti a két majmot. »Áldva legyen az úr neve, kedves Cacambóm, nagy veszélytől szabaditottam meg ezt a két szegény teremtést; ha bűnt követtem el azáltal, hogy megöltem egy inkvizitort és jezsuitát, helyre hoztam bűnömet azzal, hogy megmentettem e két leány életét: ezek biztosan előkelő családból való leányok s ennek a kalandnak még sok hasznát vehetjük ebben az országban.«

Folytatni akarta a beszédet; ám egyszerre torkán akadt a szó, midőn látta, hogy a két leány gyöngéden átöleli a két majmot, könnyezve borul holttesteikre és fájdalmasan kezd jajveszékelni: »El se tudtam képzelni ily lelki jóságot« mondá Cacambonak; ez viszont igy válaszolt: »No kedves gazdám, te ugyan gyönyörü dolgot müveltél: megölted a két kisasszony szeretőit. - A szeretőit? Lehetséges volna? tréfát üzöl velem, Cacambo; nem tudom elhinni! - Kedves gazdám, vette fel a szót Cacambo, te mindenen csodálkozol: miért találod oly különösnek, hogy némely országban a majmok részesülnek a hölgyek kegyeiben? ők negyedrészben emberek épp ugy, mint ahogy én negyedrészben spanyol vagyok. - Teringettét! mondá Candide, most jut eszembe, hányszor beszélt arról Pangloss mester, hogy régente is fordultak elő ily különös esetek és hogy az ily keveredések hozták létre a pánokat, faunokat, szatirokat, hogy az ó-kor több előkelő embere személyesen látta őket; de én mindezt mesének gondoltam. Most meggyőződhettél róla, mondá Cacambo, hogy ez tiszta igazság; s láthatod azt is, mily baklövéseket követnek el az emberek, kik nem részesültek kellő nevelésben: mert már csak attól tartok, hogy ezek a hölgyek borsot törnek az orrunk alá.« Ezek a bölcs elmélkedések arra birták Candide-ot, hogy elhagyja a rétet és elbujjék az erdő mélyén. Cacamboval együtt megvacsorált; és mindketten, miután megátkozták a portugál főinkvizitort, Buenos-Ayres kormányzóját és a bárót, a pázsiton elaludtak. Mikor felébredtek, érezték, hogy meg se tudnak moccanni: a dolog magyarázata az volt, hogy az éjszaka folyamán az Oreillonok, e vidék őslakói, kiknek a két hölgy feljelentette őket, faháncsból készült kötelekkel kötözték össze tagjaikat; körülbelül ötven Oreillon vette körül őket, valamennyien meztelenek voltak nyilakkal, dorongokkal, kőbaltákkal felfegyverkezve; egyesek vizet forraltak egy nagy üstben, mások nyársakat készitettek és valamennyien kiáltozták: »Jezsuita! Jezsuita! bosszut állunk rajta és jó lakománk is lesz; együnk jezsuitát, együnk jezsuitát! - Ugye kedves gazdám, megjósoltam, hogy az a két leány borsot tör az orrunk alá.« Candide amint meglátta az üstöt és a nyársokat, panaszosan kiáltott fel: »Nyilvánvaló, hogy megsütnek vagy megfőznek bennünket; ó, mit szólna hozzá Pangloss mester, ha látná, milyen az eredeti emberi természet? Minden jól van!? Ám legyen, de bevallom, hogy mégis csak kegyetlen dolog, hogy miután elvesztettem Kunigundát, nyársra tüznek az Oreillonok.« Cacambo most sem vesztette el lélekjelenlétét: »Még nem kell kétségbeesni, mondá az elszomorodott Candide-nak; értem egy kissé e nép nyelvét, majd beszélek a fejökkel. - Magyarázd meg nekik, kérte Candide, hogy iszonyu kegyetlenség az embereket megfőzni s hogy ez ellenkezik a keresztényi szellemmel.« »Uraim, mondá Cacambo, ti arra számittok, hogy ma egy jezsuitát esztek meg; nagyon helyes, nincs igazságosabb, mint igy bánni az ellenséggel: valóban a természetjog arra tanit bennünket, hogy öljük meg felebarátainkat és ennek értelmében járnak el az egész világon; ha mi nem élünk azzal a jogunkkal, hogy megegyük őket, az csak azért van, mert nekünk más ennivalónk is akad; de nektek nem áll rendelkezéstekre annyi forrás mint nekünk fehéreknek. Bizonyára helyesebb, ha mi magunk faljuk fel az ellenséget, mintha a hollóknak és varjaknak dobjuk oda győzelmünk gyümölcsét: ámde uraim, biztosan nem kivánjátok megenni barátaitokat; ti abban a jámbor hitben ringatjátok magatokat, hogy egy jezsuitát tüztök a nyársra, holott a ti védelmezőtök, ellenségeiteknek ellensége az, kit megsütni szándékoztok. Ami engem illet, én ebben az országban születtem, ez az úr, kit itt láttok, az én gazdám; és nagyon távol van attól, hogy jezsuita legyen, sőt ellenkezőleg: ő ölt meg tegnap egy jezsuitát; annak a letépett csuhájában van; és most ilyen emberen akartok ti bosszut állni: ha meg akartok róla győződni, hogy igazat mondok-e, vegyétek a reverendáját, vigyétek a jezsuita atyák országának első sorompójához s kérdezzétek meg: nem ölt-e meg gazdám csakugyan egy jezsuitát; nem sok idő kell hozzá, hogy azt megtegyétek: aztán még mindég módotokban lesz bennünket felfalni, ha arról győződtök meg, hogy hazudtam; de ha igazat mondtam, akkor jól ismervén a nemzetközi jogszokásokat, biztosan meg fogtok kegyelmezni.«

Az Oreillonok nagyon okosnak találták e beszédet; azonnal elküldték követségbe két tekintélyes férfiut, hogy postakocsin elrobogva szerezzenek információkat; a követek okosan teljesitették megbizásukat és csakhamar jó hirrel tértek vissza: az Oreillonok azonnal leoldották a köteleket foglyaikról, minden módon kedveskedtek nekik, leányokat bocsátottak rendelkezésökre, frissitőkkel látták el őket s országuk határáig kisérve őket ujjongva kiáltozták: »Nem jezsuita, nem jezsuita!«

Candide alig tudott magához jönni a csodálkozástól különös megszabadulások felett: »Milyen különös nép! mondá, milyen emberek! milyen szokások! Ha a véletlen szerencse folytán nem szurtam volna keresztül kedves Kunigundám bátyját, irgalom nélkül megettek volna. De mindeneket összevetve, az emberi természet alapjában véve jó, mert ezek az emberek, ahelyett hogy megettek volna, ezerféle módon kedveskedtek, mihelyt megtudták, hogy nem vagyok jezsuita.«

TIZENHETEDIK FEJEZET.

Candide és lakája Eldorádóba érkeznek; mit látnak ott?

Midőn az Oreillonok országának határaihoz értek, igy szólt Cacambo Candide-hoz: »Most már láthatod, hogy a földgömbnek ez a része se ér többet, mint a másik; hallgass rám, térjünk vissza Európába a lehető legrövidebb uton. - Hogyan térjünk vissza, mondá Candide, és hova menjünk? Hazámba menjünk? hiszen ott a bulgárok és arabok mindent vérbe fojtanak; ha Portugáliába megyek, ott elégetnek; ha itt maradunk, minden pillanatban ki vagyunk téve annak a kockázatnak, hogy nyársra húznak bennünket. És hogyan is nyugodjam bele, hogy elhagyom azt a világrészt, melyen Kunigunda lakik? - Menjünk Cayenne felé, mondá Cacambo; ott találhatunk franciákat, kik a világ minden tája felé mennek; ők majd segitségünkre lesznek: Isten szánakozni fog rajtunk.«

Nem volt nagyon könnyü Cayenne felé menni; sejtelmök sem volt, hogy mely irányba menjenek; hegyek, folyók, meredélyek, utonállók, vademberek mindég legyőzhetetlen akadályokat görditettek eléjök: lovaik felfordultak az éhség miatt, élelmiszerök fogytán volt; egy egész hónapon keresztül vad gyümölcsökkel éltek s végül egy kis patakhoz értek, melynek partját kókusz-pálmák szegélyezték; igy tengették napról-napra életöket és élesztgették reményeiket.

Ekkor Cacambo, ki éppen olyan okos volt, mint az öreg asszony; azt mondá Candide-nak: »Most már nem mehetünk tovább: eleget gyalogoltunk; látod azt az üres csónakot a parton, lássuk el magunkat kókuszdióval, üljünk a kis csónakba és bizzuk magunkat a viz folyására; egy folyó rendszerint lakott helyre vezet s ha nem is bukkanunk kellemes dolgokra, legalább ujakat ismerünk meg. - Jól van, mondá Candide; bizzuk magunkat a Gondviselésre.«

Néhány mértföldnyire hajókáztak virágos és kopár, sik és meredek partok között; a folyó egyre jobban kiszélesedett; majd félelmetes, egetverő sziklák boltozatában veszett el. Utasaink elszántan bizták magukat a hullámokra a sziklaboltozatok alatt; a folyó, a sziklák miatt összeszorulva, iszonyu gyorsasággal és félelmetes zajjal ragadta őket tova: huszonnégy óra mulva napvilágot láttak; de csónakuk folyton beleütődött a sziklafalakba: egy teljes mértföldnyi távolságon keresztül alig birták magukat sziklától szikláig vonszolni; végre egy végtelen nagy sikság terült el szemök előtt, áthághatatlan hegyektől szegélyezve; a föld az emberek gyönyörüségére és szükségleteinek kielégitésére volt megmüvelve; a hasznos mindenütt a kellemessel társult: az utakat gyönyörü formáju, ragyogó kocsik lepték el, melyeken feltünő szépségü férfiak és asszonyok ültek; nagy vörös kosok huzták a kocsikat és gyorsaságban még az andalúziai, tetuani és mequinezi paripákon is tultettek.

»No lám, mondá Candide, ez tán még Wesztpháliánál is többet ér.« Cacamboval együtt az első faluban, mely utjokba esett, szárazföldre lépett. Néhány falubeli gyermek golyózott a várkapu előtt, eltépett, arannyal átszőtt selyemruha volt rajtok; a mi, másvilágból ideszakadt utasaink gyönyörködve nézték őket: golyóik nagy, kerek, sárga, piros vagy zöld, különös ragyogásu anyagból voltak: embereinknek kedvök kerekedett néhányat kézbe venni: látták, hogy aranyból, smaragdból, rubinból vannak s közülök a legkisebb is nagy ékességére szolgált volna Mogul trónjának. »Ezek a gyermekek, mondá Cacambo, akik itt golyóznak, kétségkivül az ország királyának a fiai.« Ekkor ott termett a község tanitója s behivta a gyermekeket az iskolába.

»Biztosan a királyi család nevelője,« gondolta Candide. A kis nebulók rögtön ott hagyták a játékot, golyóikat és minden játékszerüket. Candide felkapja őket, a tanitóhoz fut és illedelmesen átadja neki azokat, jelekkel adván tudtára, hogy a fenséges királyi gyermekek ott felejtették aranyaikat és drága köveiket; a község tanitója mosolyogva dobta el azokat, csodálkozva nézett végig Candide-on és tovább ment.

Utasaink természetesen sietve szedték fel az aranyat, rubintot és a smaragdokat. »Hol vagyunk hát? kiáltott fel Candide; ugy látom, hogy jól vannak nevelve ezek a királyi gyermekek, mert arra tanitják őket, hogy semmire se becsüljék az aranyat és drága köveket.«

Cacambo épp ugy meg volt lepve, mint Candide. Végül a falu első házához közeledtek; európai palotához hasonlóan volt felépitve; rengeteg ember tolongott a kapuban, még többen bent a házban, kellemes zenének ritmusát lehetett hallani és pompás ételek illata terjengett a levegőben. Amint Cacambo a kapuhoz közeledett, meghallotta, hogy perui nyelven beszélnek. Ez volt az ő anyanyelve, hiszen mindenki tudja, hogy Cacambo Tucumanban született, olyan községben, ahol kizárólag e nyelven beszéltek.

»Majd én tolmácsollak téged, mondá Candide-nak; ez itt egy vendéglő, menjünk be.« Két pincérfiu és két pincérleány, arannyal átszőtt selyem ruhába öltözve és hajukban szalagokkal, leülteti őket az asztalhoz, négyféle levest szolgálnak fel, mindegyikben két papagály, egy sült saskeselyü, mely kétszáz fontot nyomott, két pompásizü sült majmot, egy tálcán háromszáz kolibrit, egy másikon hatszáz légymadarat, kitünő pecsenyéket és izletes kalácsokat; mindezeket tiszta kristályból készült tálakon szolgálták fel: a pincérek és pincérleányok cukornádból készült likőröket öntögettek számukra.

A vendégek jórészt kereskedők és kocsisok voltak, rendkivül udvarias emberek, kik Cacambohoz néhány igen tapintatos és illedelmes kérdést intéztek s viszont az ő kérdéseire is kielégitő módon válaszoltak. Mikor az ebédnek vége volt, Cacambo és Candide ugy gondolták, hogy eléggé meg lesz fizetve étkezésök, ha az asztalra dobnak két nagy darabot a földről felszedett aranyakból; a vendéglős és felesége elkezdtek kacagni s az oldalukat fogták nevettükben; majd, mikor lecsillapodtak, igy szólt a vendéglős: »Uraim, jól látjuk, hogy idegenek vagytok; igaz, hogy nem vagyunk idegenekhez szokva: ne vegyétek rossz néven, hogy elnevettük magunkat, mikor az utcáinkon bőven heverő kavicsokkal akartok fizetni: nektek biztosan nincs olyan pénzetek, melyet itt használunk; de nincs is arra szükségetek azért, hogy itt ebédelhessetek: az összes vendéglőket, melyek a kereskedelem kényelmessé tételére vannak felállitva, maga a kormányzat fizeti: itt nem a legjobban jártatok, mert ez szegényes falu; de minden más helyen érdemeitekhez méltón fogadnak benneteket.«

Cacambo tolmácsolta Candide-nak a vendéglős beszédét és Candide ugyanoly csodálkozással és meghatottsággal hallgatta azt meg, mint ahogy Cacambo elmondta. »Miféle ország lehet ez, kérdé egyik a másiktól, melyről az egész világon nem tudnak semmit s melyben az emberi természet annyira különbözik a mi országunk szokásaitól! Biztosan ez az az ország, hol minden jól van; mert feltétlenül szükséges, hogy legyen egy ilyen ország: és bármit mondott is e tárgyról Pangloss mester, mégis gyakran észrevettem, hogy Westpháliában minden rosszul van.«

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

Mit láttak Eldorádóban?

Cacambo nagy kiváncsiságát nem palástolta el a vendéglős előtt. Az utóbbi ezt mondta neki: »Én nagyon tudatlan vagyok és ilyen állapotban nagyon jól érzem magam; de az udvarunkban lakik egy aggastyán, országunk legtudósabb és legközlékenyebb embere.« És Cacambot azonnal elvezette az aggastyánhoz. Candide e pillanattól kezdve csak mellékes szerepet játszott s szolgáját mindenhova kisérte: egy nagyon egyszerü házikóba léptek, mert a kapu csak ezüstből, a szobák falai pedig csak aranyból készültek, ám ez oly izléses volt, hogy még a legdusabb aranyozások sem igen multák felül; az előszobát tényleg csak rubint és smaragd diszitették, de a mód, ahogyan minden el volt itt rendezve, ugyancsak ellensulyozta a feltünő egyszerüséget.

Az aggastyán egy kolibri pehellyel töltött kereveten fogadta a két utast, likőröket hozatott számukra gyémánt poharakban; aztán hogy kivánságukat kielégitse, igy beszélt hozzájok: »Százhetvenkét éves vagyok s megboldogult atyámtól, a király lovászától hallottam a csodálatos perui forradalmakról, melyeknek ő tanuja volt. Az az ország, melyben mi vagyunk, az inkák ősi hazája, kik elég balgán itt hagyták ezt, hogy a világ egyrészét hatalmukba keritsék s kiket végül a spanyolok igáztak le. A család ama fejedelmei, kik megmaradtak az ősi földön, okosabbak voltak; a nemzet többségének helyeslése mellett elrendelték, hogy kis országunkat egyetlen egy lakosnak sem szabad elhagynia: igy tudtuk megőrizni ártatlanságunkat és boldogságunkat. A spanyolok homályosan ismerték ezt az országot és Eldorádónak nevezték és egy Raleigh nevü angol lovag körülbelül száz évvel ezelőtt megközelitette; ámde mivel megközelithetlen kőszirtek és meredek sziklák vesznek körül, eddig meg tudtunk menekülni Európa népeinek ragadozó hajlamaitól, kik megfoghatatlan szenvedéllyel ragaszkodnak földünk kavicsaihoz és sarához és akik ezekért mind egy szálig leöldösnének bennünket.«

Hosszura nyult a beszélgetés, szóba kerültek: a kormányforma, az erkölcsök, az asszonyok, a nyilvános mulatságok, müvészetek, végül Candide, kinek mindég nagy hajlama volt a metafizikai kérdések iránt, megkérdeztette Cacambo által, vajjon van-e vallás ebben az országban?

Az aggastyán kissé elpirulva igy szólt: »Hogyan kételkedhettek ebben? Azt hiszitek, hogy mi hálátlanok vagyunk?« Cacambo tiszteletteljesen megkérdezte, milyen vallás van Eldorádóban. Az aggastyán ujra elpirult és igy szólt: »Hát talán kétféle vallás is lehet? Én azt hiszem, hogy a mi vallásunk az egész világ vallása; estétől reggelig imádjuk az Istent. - Csak egy Istent imádtok? kérdé Cacambo, ki Candide kételyeit tolmácsolta. - Természetes, mondá az aggastyán, hogy nincs két Isten, sem három, sem négy: mondhatom, hogy mint más világból ideszakadt emberek, nagyon különös kérdéseket tesztek.«

Ám Candide fáradhatatlanul tovább kérdezte az öreget; kiváncsi volt rá, hogyan imádják az Istent Eldorádóban? »Sehogysem imádjuk, mondá a jóságos és tiszteletre méltó bölcs, nincs mit kérni tőle, mindennel elárasztott, amire szükségünk van; folytonosan köszönetet mondunk neki.«

Candide égett a kiváncsiságtól, hogy papokat lásson; megkérdezte, hol találhatók? A jó öreg mosolyogva felelte: »Barátaim, mi valamennyien papok vagyunk; a király és az összes családfők minden reggel ünnepi zsolozsmákat énekelnek, öt-hatezer zenész játékától kisérve. - Hogyan, nektek nincsenek barátaitok, kik tanitanak, vitatkoznak, kormányoznak, büvészkednek és akik megégetik az embereket, ha más véleményen vannak? - Azt hiszed, hogy bolondok vagyunk, mondá az aggastyán; mi valamennyien egy véleményen vagyunk és egyáltalában nem értjük, mit akartok a ti barátaitokkal.«

Candide egészen extázisba jött e beszélgetés alatt és ezt mondogatta magában: »Ez az állapot ugyancsak különbözik a westphaliai és a báró ur kastélyában uralkodó állapotoktól; ha Pangloss barátunk látta volna Eldoradót, bezzeg nem mondta volna, hogy a Thunder-ten-tronckh kastély a legszebb a világon; bizony jó, ha utazgat az ember.«

Ez után a hosszu beszélgetés után hat kost fogatott be egy hintóba, tizenkét szolgát rendelt az utasok mellé és az udvarba vitette őket. »Bocsássatok meg, mondá, hogy öreg korom miatt nem szerezhetem meg magamnak azt az örömet, hogy elkisérjelek benneteket: a király biztosan oly előzékenységgel fogad benneteket, hogy nagyon meg lesztek vele elégedve és biztosan meg fogjátok bocsátani, hogy ez ország némely szokása nem nyerte meg tetszéseteket.«

Candide és Cacambo kocsiba ültek, röpült velök a hat kos és négy óra sem pergett le, már a királyi palotában voltak, mely a főváros tulsó részén feküdt. A bejárat kétszázhusz lépés magas és száz lépés széles volt; lehetetlen leirni, hogy milyen anyagból készült. Világos, hogy nagyon is fölötte állt annak a kavicsnak és homoknak, melyet mi aranynak és drágaköveknek hivunk. Husz gyönyörü leány a testőrségből fogadta Candide-ot és Cacambot, amint a kocsiból kiszálltak, fürdőbe vezették s kolibri-tollból szőtt ruhába öltöztették őket, ezután az udvar első tárnokmesterei és tárnokmesternői őfelsége lakosztályához vezették őket s mindkét oldalon ezer-ezer muzsikus állt nekik sorfalat. Mikor a trónterem felé közeledtek, Cacambo megkérdezte egy magasrangu udvarnoktól, hogy térdre kell-e borulni vagy hasra kell-e esni ő felsége előtt; kezöket a fejökre vagy az ülepükre kell-e tenni? fel kell-e nyalni a szoba porát, szóval: milyen a szokásos szertartás? »Az a szokás, felelte a magasrangu udvarnok, hogy megölelik a királyt s mindkét arcát megcsókolják.«

Candide és Cacambo őfelsége nyakába borultak, ki az elképzelhető legnagyobb szivességgel fogadta és barátságosan meghivta őket ebédre. Ezután megmutatták nekik a várost, a felhőkbe nyuló nyilvános épületeket, az ezernyi oszloppal diszitett lépcsőzeteket, tiszta viz-forrásokat és a rózsavizet kisugárzó szökőkutakat; és azokat, melyekben folytonosan cukornádból készült édes italok csobogtak a különös kövezettel kirakott piactéren, mely ibolya- és fahéjillatot árasztott; Candide szerette volna a törvényszéki palotát megnézni és az országházat: de azt mondták neki, hogy ezek nem találhatók itt, mert ők sohasem perlekednek: a börtönök iránt is érdeklődött, de ezek sem voltak. Annál jobban meglepte és megörvendeztette a tudományos akadémia, melyben egy kétezer lépés magas karzat volt, tele mathematikai és fizikai eszközökkel.

Miután a délután folyama alatt a város ezredrészét bejárták, visszavezették utasainkat a királyhoz. Candide helyet foglalt az asztalnál őfelsége, Cacambo és több előkelő nő társaságában: sohasem volt még pompásabb lakoma és sohasem lehetett annyi szellemességet hallani, mint őfelségétől lakoma közben. Cacambo tolmácsolta Candide-nak, a király szellemességeit, melyek más nyelvre forditva is megtartották eredeti zamatjukat. A sok csodálatos dolog között ez is mély csodálatba ejtette Candide-ot.

Egy hónap telt el a vendégeskedésben; ám Candide egyre ezt hajtogatta Cacambonak: »Mondhatom, barátom, hogy az a kastély, melyben én születtem, nem ér fel azzal az országgal, hova most kerültünk; de Kunigundám nincs itt és biztosan neked is van szeretőd Európában; ha mi itt maradunk, nekünk is csak az lesz a sorsunk, mint a többi itt lakónak; mig ellenben ha visszatérünk a mi világrészünkbe, és csupán tizenkét kost viszünk magunkkal Eldorado kavicsaival megterhelve, gazdagabbak leszünk, mint az összes királyok együttvéve, nem kell majd félnünk az inkvizitoroktól és kiszabadithatjuk a drága Kunigundát.«

Cacambonak megnyerte tetszését ez az okoskodás: szivesen járja be az ember a világot, aztán eldicsekszik övéi között és fitogtatja tapasztalatait; két jámbor utasunk megelégelte a boldogságot és elhatározta, hogy engedélyt kér ő felségétől a távozásra. »Bolondságot miveltek, mondá a király; jól tudom, hogy országom nem sokat ér, de legjobb, ha ott marad az ember, ahol türhetően megy a dolga. Nekem természetesen nincs jogom idegeneket visszatartani; ez oly zsarnokság volna, mely az erkölcsökkel is, az irott törvényekkel is ellenkeznék; minden ember szabad, amikor kedvetek tartja, elutazhattok; de a visszatérés nem lesz könnyü dolog; azon a rohanó folyón, melyen csodás módon idejöttetek és amely a hatalmas sziklaboltozatok közt halad el, lehetetlen visszatérni; az országomat környező hegységek tizezer méter magasak és oly meredekek, mint a fal és mindegyikök tiz mértföld széles; csak teljesen meredek utakon lehetne leszállni. De ha mindenáron el akartok menni, parancsot adok mérnökeimnek, hogy készitsenek egy oly gépet, mely kényelmesen átszállit benneteket. Ha elszállitanak benneteket a hegységek határaihoz, tovább senki sem megy veletek; alattvalóim ugyanis megfogadták, hogy sohasem lépnek át a határon és nem bolondok, hogy megszegjék e fogadalmat; egyébként kérjetek tőlem bármit, amit csak megkivántok. - Semmi mást nem kérünk felségedtől, mondá Cacambo, csak néhány kost, mely élelmiszerrel s országod kavicsaival és sarával legyen megterhelve.« A király mosolygott e kivánságon. »Nem tudom megérteni, mondá, miért viseltettek oly különös előszeretettel ti európaiak a mi sárga sarunk iránt; vigyetek el belőle annyit, amennyi jól esik, ha ez oly nagy boldogságot szerez nektek.«

Azonnal rendeletet adott mérnökeinek, hogy készitsenek egy gépet, melyen ezt a két különös utast átsegitsék az országon; háromezer jó fizikus dolgozott rajta; tizenöt nap alatt kész lett és nem került többe, mint husz millió font sterlingbe; mert ezt a pénznemet használták az országban. Candide-ot és Cacambot feltették a gépre; feltettek két nagy piros juhot felnyergelve és felkantározva, hogy azokra üljenek, ha majd tul lesznek a hegyeken, azonkivül husz kos élelmiszerekkel volt megrakva, harmincat az ország legértékesebb kincseivel terheltek meg, ötvenet arannyal, drágakövekkel és gyémántokkal. A király gyöngéden átölelte a két világjárót.

Nagyszerü látvány volt elutazásuk és az a szellemes módszer, mellyel a hegyek magasságába emelkedtek; a fizikusok, biztos helyre juttatva őket, bucsut vettek tőlük; és Candide-nak semmi más kivánsága nem volt már, csak hogy mielőbb megmutathassa a kosokat Kunigunda kisasszonynak.

»Most már, mondá Candide, van miből kifizetni Buenos-Ayres kormányzóját, ha netalán eladásra kerülne Kunigunda kisasszony; menjünk Cayenne felé, szálljunk hajóra s aztán meglátjuk, mely országot vásároljuk meg.«

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.

Mi történt velök Surinamban s hogyan kötött
Candide ismeretséget Martinnal?

Utasaink első napjai elég kellemesen teltek el. Felbátoritotta őket az a tudat, hogy több kincs volt birtokukban, mint amennyit Ázsia, Európa és Afrika együtt felmutathatnak. Candide egészen oda volt az örömtől és ezerszer felkarcolta a fákra Kunigunda nevét. A második napon a juhok közül kettő a mocsárba süppedt és a rárakott kincsekkel együtt belefulladt; két nappal ezután két másik kos döglött meg a fáradtságtól; hét vagy nyolc az éhségtől pusztult el egy sivatagban, mások egy meredek szikláról fordultak le néhány nap mulva; végül, száz napi ut után csak két kosuk maradt. Candide igy szólt ekkor Cacambohoz: »Látod-e, barátom, milyen veszendők a földi kincsek; semmi sem állandó a világon, csak az erény és az a boldogság, mely Kunigunda viszontlátására fog eltölteni. Nekem is ez a nézetem, mondá Cacambo; de azért még mindég van két kosunk s azon több kincs, mint amennyi a spanyol királynak valaha csak lesz; távolról egy várost látok, ugy sejtem, hogy Surinam, hollandiai várost. Fáradságunk véget ér és boldogságunk kezdetéhez jutottunk.«

Amint a város felé közeledtek, egy négert láttak a földön elterülve, kinek csak fél-ruhája volt, azaz egy kék vászon alsónadrágja; a bal lába és a jobb keze hiányzott e szerencsétlen embernek.

»Édes Istenem, mondá Candide holland nyelven, mit csinálsz itt ebben a nyomoruságos állapotban? - Gazdámat várom, Vanderdendur urat, a világhirü kereskedőt, felelé a néger. - Vanderdendur ur bánt el veled ily kegyetlenül, kérdezte Candide. Igenis uram, válaszolta a néger; az a szokás nálunk, hogy évenként kétszer egy vászon-alsónadrágot adnak öltözetül; és ha a cukorültetvényen dolgozván a malom elkapja egy ujjunkat, akkor levágják büntetésből az egész karunkat; ha kereket akarunk oldani, levágják a lábunkat; ez a két eset jutott nekem is osztályrészül: ilyen áron eszitek ti a cukrot Európában. Pedig édesanyám, mikor a guineai parton tiz patagon tallérért eladott, ezt mondta nekem: »Drága gyermekem, áldd meg fetiseinket, imádd őket szünet nélkül; boldoggá fognak tenni; ime az a megtiszteltetés ért, hogy fehér uraink rabszolgájává lehetsz s ez által alapitod meg a magadéval együtt apád és anyád szerencséjét«... Jaj! nem tudom, megalapitottam-e az ő szerencséjöket, de ők nem teremtették meg az enyémet; a kutyák, majmok és papagályok ezerszerte boldogabbak nálunk; a hollandiai fetisek, kik a keresztény hitre téritettek, minden vasárnap azt prédikálják, hogy valamennyien, fehérek és feketék, Ádám gyermekei vagyunk. Nem vagyok járatos a származástanban, de ha a prédikátorok igazat mondanak, akkor valamennyien testvérek vagyunk: nos, el kell ismernetek, hogy vérrokonokkal még nem bántak el kegyetlenebbül. - Ó Pangloss! kiáltott fel Candide, ha te megérted volna ezt a szörnyüséget! Annyi bizonyos, hogy hitelét veszti előttem a te nagy optimizmusod. - Mi az az optimizmus? kérdé Cacambo. - Ó jaj! mondá Candide, valami olyan őrület, mely azt mondatja velünk, hogy minden jól van, midőn minden rosszul van.«

És patakként hulltak a könnyei, amint a négerre tekintett és sirva értek Surinamba. Legelsősorban aziránt érdeklődtek, vajjon nem időzik a kikötőben egy hajó, melyet Buenos-Ayresbe lehetne küldeni. Az a személy, akihez fordultak, éppen egy spanyol hajóskapitány volt, ki fogadkozott, hogy tisztességesen megfelel a kivánságuknak; találkát adott nekik egy korcsmában; Candide és Cacambo bevárták őt a megbeszélt helyen a kosokkal. Candide, kinek minden a száján is volt, ami a szivén, elmesélte a spanyolnak minden kalandját és bevallotta neki azt is, hogy Kunigunda kisasszonyt szeretné megszöktetni.

»Isten őrizzen attól, hogy Buenos-Ayresbe hajózzam, mondá a hajóskapitány, biztosan engem is felakasztanának vele együtt: a szép Kunigunda legbecézettebb szeretője a kormányzó urnak.«

Ez a hir villámcsapásként hatott Candide-ra; sokáig zokogott, majd félre hivta Cacambot és ezt mondta neki: »Hallgass rám, kedves barátom, mi lesz a tenni valód: mindegyikünknek zsebében öt-hat milliónyi értékü gyémánt van; te ügyesebb vagy mint én, eredj és hozd vissza Kunigundát Buenos-Ayresből. Ha a kormányzó habozni fog, adj neki egy milliót; ha erre sem akarja visszaadni, adj neki két milliót: te nem öltél inkvizitort, a te életed nincs veszélyben. Én egy másik hajót szereltetek fel és Velencében foglak bevárni; ez szabad ország, ahol nem kell félni sem a bolgároktól, sem az araboktól, sem a zsidóktól, sem az inkvizitoroktól.«

Cacambonak megtetszett a bölcs tanács, ámbár nagyon elszomoritotta, hogy el kell válnia jó gazdájától, ki benső barátjának tekintette őt; de az öröm, hogy segithet rajta, felülmulta a fájdalmat. Könnyhullatások között ölelték meg egymást; Candide a lelkére kötötte, hogy a jóságos öreg asszonyról se feledkezzék meg. Cacambo még e napon utrakelt; derék fickó volt ez a Cacambo.

Candide még néhány napon Liszabonban maradt és egy másik hajóskapitányra várt, aki elvinné őt Olaszországba, a két megmaradt kossal együtt. Szolgákat fogadott és mindent bevásárolt, ami egy hosszu utazásra szükséges; végre Vanderdendur ur, egy nagy hajó tulajdonosa, jelentkezett nála. »Mennyiért visz el Velencébe, kérdezte meg ezt az embert, engem, szolgáimat, málháimat és ezt a kost?« A hajótulajdonos tizezer piasztert kért. Candide nem alkudott. »Ó, mondá magában a ravasz Vanderdendur, ez az idegen egyszerre megadja a tizezer piasztert?! ugy látom, nagyon gazdag.« Egy pillanat mulva visszatért és kijelentette, hogy húszezren alul nem szállitja át őket. »Megadom! mondá Candide. - Hm! Hm! mondá magában a kufár, ez az ember húszezer piasztert épp oly könnyen megad, mint tizezret!« Ismét visszasompolygott és tudtára adta Candide-nak, hogy harmincezer piaszteren alul nem szállithatja őket Velencébe. »Legyen tehát harmincezer, felelte Candide. - Haj! haj! mormogta a kereskedő holland nyelven, harmincezer piaszter nem is számit előtte, biztosan megmérhetetlen kincsekkel van a két kos megrakva; most már ne feszitsük tovább a hurt: hadd fizesse meg először a harmincezer piasztert, - aztán... majd meglátjuk...«

Candide eladott két kis darab gyémántot, melyek közül a kisebb is többet ért, mint az egész összeg, melyet a hajótulajdonos követelt: előre ki is fizette. Először a két kost tették hajóra: Candide is arra csónakázott, hogy a révnél maga is hajóra szálljon. A hajótulajdonos időt nyer, kifesziti a vitorlákat, felszedi a horgonyt; a szél is kedvez neki; Candide kábultan, csaknem eszét vesztve néz utána s a hajó lassanként eltünik a szeme elől.

»Ó, jaj! kiáltott fel, ez a gazság igazán az ó-koriakhoz méltó.« Fájdalomba merülve evezett vissza a partra; nem csoda: hisz annyi kincset vesztett el, amennyivel husz uralkodó szerencséjét meg lehetne alapitani.

Elment a holland biróhoz; és mivel egy kissé fel volt izgatva, hevesen kopogott az ajtón; belépett, elmondta kalandját és egy kissé hangosabban beszélt, mint illett volna. A biró azzal kezdte, hogy tizezer piasztert fizettetett vele, amiért oly nagy zajt csapott: azután türelmesen végighallgatta, megigérte, hogy mihelyt a kereskedő visszatér, megvizsgálja ügyét és ekkor még tizezer piasztert fizettet vele a kihallgatásért.

Ilyen előzmények nagyon elkeseritették Candide-ot; hiszen igaz, hogy ezer, sokkal fájdalmasabb szerencsétlenségen is ment már keresztül; de a birónak és annak a hajótulajdonosnak hidegvére, ki megrabolta őt, felforralta mérgét és a legsötétebb melankóliába meritette: az emberi gonoszság teljes csufságában megjelent lelki szemei előtt; sötét gondolatok ejtették őt hatalmába. Végül egy francia hajóra bukkant, mely éppen Bordeauxba volt indulóban; miután már nem voltak gyémánttal megrakott kosai, kabint bérelt egy hajón tisztességes áron és kidoboltatta a városban, hogy hajlandó volna utiköltségét, élelmezését fizetni s azonkivül még kétezer piasztert adni egy oly tisztességes embernek, ki kész volna vele együtt utazni - de csak oly feltétel alatt, ha ez az ember a környék legszerencsétlenebb embere.

A pályázók oly tömege jelentkezett, hogy egy hadihajón sem fért volna el. Candide a legőszintébbet szerette volna választani, tehát húsz olyan személyt választott ki, kik valamennyien elég ügyes, társaságbeli emberek voltak s valamennyien versengtek az elsőségért: összegyüjtötte őket a korcsmában, megvacsoráztatta őket oly feltétellel, hogy mindegyik megesküszik rá, hogy hiven beszéli el élettörténetét s megigérte, hogy azt viszi magával, akit legszánalomraméltóbbnak és legszerencsétlenebbnek talál és hogy a többieknek kárpótlást ad.

A tanácskozás egészen hajnali négy óráig tartott. Amint Candide végighallgatta ügyes-bajos dolgaikat, eszébe jutott mindaz, amit az öreg asszony mondott, midőn Buenos-Ayres felé hajóztak s eszébe jutott a fogadása, hogy egy ember sem található a hajón, akit nem értek nagy szerencsétlenségek: Panglossra gondolt mindég, valahányszor ujabb szerencsétlenséget meséltek el neki. »Pangloss, mondta magában, ugyancsak zavarba jönne, ha rendszerét be kellene bizonyitania; bárcsak itt lehetne. Az biztos, hogy csak Eldorádóban folynak jól a dolgok, és sehol másutt a világon.«

Végül egy szegény tudós javára döntötte el a dolgot, ki tiz esztendeig dolgozott az amszterdami könyvkereskedések részére. Ugy találta, hogy nincs a világon oly mesterség, melytől jobban meg lehetne undorodni.

Ezt a tudóst, ki egyébként jámbor férfiu volt, felesége meglopta, fia elverte, leánya elhagyta és megszökött egy portugállal, legujabban egy szerény kis hivataltól is megfosztották, melyből életét tengette és Surinam prédikátorai üldözték őt, mert azt hitték róla, hogy szociniánus.^[5] Igaz, hogy a többiek is legalább is ilyen szerencsétlenek lehettek, mint emez; de Candide azt gondolta magában, hogy a tudós legalább szórakoztatni fogja az utazás alatt. A vetélytársak mind ugy érezték, hogy Candide nagy igazságtalanságot követett el velök szemben; Candide azonban mindegyiknek száz piasztert adott s ezzel megnyugtatta őket.

HUSZADIK FEJEZET.

Mi történt Candide-dal és Martinnal a tengeren?

Az agg tudós tehát, kinek Martin volt a neve, Bordeaux felé hajózott Candide társaságában. Mindketten sokat tapasztaltak már és sok szenvedésen mentek keresztül és ha a hajónak Surinamtól Japánig kellett volna vitorlázni a Jóreménység fokán át, egész utazásuk alatt tudtak volna mit beszélni az erkölcsi és fizikai bajokról.

Candide-nak azonban nagy előnye volt Martinnal szemben; még nem adta fel a reményt, hogy viszontláthassa Kunigunda kisasszonyt, Martin ellenben semmit sem remélt; sőt Candide-nak még aranyai és gyémántjai is voltak; és ha el is vesztette azt a száz vörös kost, mely a világ legnagyobb kincseivel volt megrakva és bár még mindég elkeseritette lelkét a holland hajóskapitány gazsága, mégis ha megmaradt kincsére gondolt és midőn különösen a jó ebédek után Kunigundáról beszélt, akkor nagyon is hajlott Pangloss rendszere felé. »És te, Martin mester, mondá a tudósnak, mit gondolsz minderről? mi a véleményed az erkölcsi és fizikai rosszról? - Uram, felelé Martin, papjaim azzal vádoltak, hogy szociniánus vagyok, holott igazság szerint manicheus vagyok. - Tréfálsz velem, mondá Candide, hiszen már az egész világon nincsenek manicheusok. - Egyedül én vagyok az, mondá Martin; hiába, nem tudok máskép gondolkozni. - Biztosan az ördög bujt beléd, mondá Candide. - Annyira beleavatkozik e világ dolgába, mondá Martin, hogy épp ugy rejtőzködhetik az én testemben, mint máshol; azonban mondhatom, hogy ha tekintetemet erre a földre vagy helyesebben: sárgolyóra vetem, azt kell gondolnom, hogy Isten - Eldorádó kivételével - az egészet valami kártevő lénynek adta át. Még nem láttam olyan várost, mely ne kivánta volna a szomszéd város pusztulását, sem olyan családot, mely ne akart volna egy másik családot megsemmisiteni. A gyöngék mindenütt átkot szórnak a hatalmasokra, kik előtt csusznak-másznak, a hatalmasok pedig mindég ugy bánnak velök, mint a nyájakkal, melyeknek gyapját és husát áruba bocsátják. Egy millió, katonailag kiképzett gyilkos, Európa egyik szélétől a másikig száguldva gyakorolja teljes fegyelmezettséggel a gyilkolás és rablás mesterségét, hogy betevő falatját megkeresse, mert nincs becsületesebb tennivalója; és azokban a városokban, melyek a békének látszanak örvendeni, és ahol a müvészetek virágzanak, az embereket irigység emészti, gondok és nyugtalanság gyötrik őket és boldogtalanabbaknak érzik magukat, mintha egy ostromlott városban lennének. A titkos fájdalmak még a nyilvánvaló nyomoruságnál is rettentőbbek... Egy szóval: én annyit láttam és tapasztaltam, hogy manicheus lettem. - De azért mindenütt lehet találni valami jót, jegyezte meg Candide. - Lehet, mondá Martin, de én kételkedem benne.«

Vitatkozás közben egyszerre ágyudörejt hallottak, és percről-percre nagyobb zaj ütötte meg fülüket. Mindenki messzelátójához nyult. Két hajót pillantottak meg, mely körülbelül három mértföldnyi távolságból támadt egymásra: a szél mindkettőt olyan közel sodorta a francia hajóhoz, hogy kényelmesen végig lehetett nézni a harc kimenetelét. Végül az egyik hajó a másiknak oly hatalmas sortüzet adott, hogy az utóbbi léket kapott a fenekén. Candide és Martin világosan láthatták, hogy vagy száz ember van a sülyedő hajó fedélzetén; valamennyien égre emelték kezeiket és félelmetes kiáltozásban törtek ki: aztán egyszerre minden lángba borult.

»No, látod, mondá Martin, hogy bánnak az emberek egymással. - Bizony valami ördögi van a dologban« mondá Candide. E közben valami vörösen fénylő jószágot vett észre, mely hajója felé uszott: a tengerre eresztettek egy kis csónakot, mert látni akarták, mi lehet az? Egyike volt a kosoknak. Candide jobban megörült annak, hogy ezt az egy kost megtalálta, mint amennyire lesujtotta, hogy százat elvesztett, mely Eldorádó drága gyémántjaival volt megrakva.

A francia kapitány rögtön észrevette, hogy a győztes hajó parancsnoka spanyol nemzetségü volt, az elmerülté pedig egy holland kalóz: az, amelyik megrabolta Candide-ot. A végtelen gazdagság, melyet ez a gazember megkaparitott, vele együtt a tengerbe veszett és csak az az egyetlen kos menekült meg.

»Láthatod, mondá Candide Martinhoz fordulva, hogy a bűnnek néha büntetés jár nyomában: ez a gaz holland hajós olyan véget ért, amilyenre rászolgált. - Igaz, mondá Martin; de miért kellett a hajóján utazó utasoknak is elpusztulniuk? Isten megbüntette ezt a gazfickót, a többit az ördög fojtotta a tengerbe.« A francia hajó is, meg a spanyol is folytatták utjokat és Candide is folytatá beszélgetését Martinnal. Tizenöt napig szakadatlanul vitatkoztak és a tizenötödik napon is csak odáig jutottak, ameddig az első napon: de fődolog, hogy mégis beszélgettek, eszmecserét folytattak és ezzel vigasztalták egymást. Candide gyöngéden megcirogatta kosát s azt mondta: »Ha téged megtaláltalak, biztosan megtalálom Kunigundát is.«

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

Candide és Martin Franciaország partjai felé
közelednek és folytatják az eszmecserét.

Végre meglátták Franciaország partjait. »Voltál már valaha Franciaországban? kérdé Candide. - Igen, felelé Martin; több tartományát bejártam; van olyan, melyben a lakosok fele bolond, máshol igen ravasz, némely helyen igen szelid és buta, egyes helyeken szellemeskednek; valamennyi helyen a szerelem a főfoglalkozás, második a pletykálkodás, a harmadik mindenféle ostobaságok fecsegése. - Hát Párist láttad-e már? - Igen, láttam Párist; ez mind az elsorolt tulajdonságokat magában foglalja: valóságos káosz, olyan mint egy nyüzsgő tömeg, melyben mindenki az örömet hajszolja, de senki sem találja meg, legalább az én véleményem szerint. Kevés ideig tartózkodtam ott; mindjárt megérkezésemkor megloptak, mindentől megfosztottak a gazfickók a saint-germaini vásáron, sőt engem is zsiványnak néztek és nyolc napra elzártak; azután korrektor lettem egy nyomdában s igy annyit kerestem, hogy gyalog visszatérhettem Hollandiába. Módom volt megismerni az irócsőcseléket, a szemfényvesztő és őrjöngő csőcseléket, különben azt mondják, hogy nagyon finom emberek laknak e városban; nem kételkedem benne. - Ami engem illet, mondá Candide, nem vagyok kiváncsi Franciaországra; elgondolhatod, hogy miután az ember egy hónapot töltött Eldorádóban, másra nem vágyik többé az ember, csak arra, hogy Kunigundát meglássa: Velencében fogom őt bevárni, Franciaországon keresztül Olaszországba megyünk; velünk tartasz? - Nagyon szivesen, mondá Martin; azt mondják, hogy Velencében csak az előkelő velenceiek érzik jól magukat, de azért az idegeneket is szivesen látják, ha sok pénzök van; nekem nincs pénzem, te gazdag vagy: mindenhova követni foglak. - De hogy el ne felejtsem: te is azt hiszed, hogy a föld eredetileg tenger volt, mint ahogy a hajóskapitány vastag könyvében meg van irva? - Semmit sem hiszek el belőle, mondá Martin, valamint a többi ábrándos föltevésekből sem, amiket egy idő óta terjesztenek. - De végre is mi célból lett teremtve a világ? kérdé Candide. - Hogy megbolonduljunk, válaszolá Martin. - Nem csodálkozol-e szerfelett, folytatta a kérdezősködést Candide, ama két leánynak a majmok iránt érzett szerelmén az Oreillonok országában, a kikkel való kalandomat elmeséltem? - Egy cseppet sem csodálkozom rajta, mondá Martin; nem látom ezt a szenvedélyt különösnek; hiszen annyi rendkivüli dolgot láttam már! - Mit gondolsz, kérdé Candide, vajjon az emberek mindég igy mészárolták egymást, mint manapság? mindig ily hazugok, gazemberek, álnokok, hálátlanok, rablók, csélcsapok, gyávák, irígyek, inyencek, részegesek, kapzsik, dicsvágyók, vérengzők, rágalmazók, tobzódók, fanatikusok, képmutatók és ostobák voltak? - Mit gondolsz, felelé Martin, vajjon a sólymok mindég megették a galambokat, ha rájuk bukkantak? - Kétségkivül, mondá Candide. - Nos, mondá Martin, ha a sólymoknak mindég egyforma volt a természetök, miért tételezed fel, hogy az emberek természete változott? - Ó, mondá Candide, az egészen más... mert a szabad akarat...«

Ilyen okoskodások közben értek Bordeauxba.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Mi történt Candide-dal és Martinnal Franciaországban?

Candide csak annyi időre állapodott meg, amennyire szüksége volt, hogy néhány darab eldorádói kavicsot eladjon és egy kétüléses postakocsit béreljen, mert Martint nem tudta többé nélkülözni; csak az fájt neki, hogy meg kellett válnia a kostól, melyet a bordeauxi tudományos Akadémiának hagyott, mely ez évben arra tüzött ki pályadijat, hogy fejtsék meg, miért volt vörös e kos és a dijat egy északi országbeli tudósnak itélték oda, ki ezzel a képlettel: (A+B-C):Z, bebizonyitotta, hogy a kosnak vörösnek kellett lennie és himlőben kell majd elpusztulnia.

Azonban az utasok, kikkel Candide az utszéli korcsmákban találkozott, valamennyien azt mondták: »Megyünk Párisba« Látva ezt az általános buzgóságot, Candide-nak is kedve kerekedett a fővárosba menni: azért még nem kell nagy kitérőt tenni Velencétől.

A Saint-Marceani külvároson keresztül hajtott be a városba és ugy érezte, mintha Westphaliának legrutabb falujában lenne. Alighogy Candide szállására ért, midőn a kimerültség folytán valami könnyü betegségbe esett; mivelhogy ujján hatalmas gyémánt gyürü volt és csomagjai között egy súlyos ékszerdobozt vettek észre, hivatlanul is rögtön két orvos termett mellette, néhány meghitt barát, ki nem akart mellőle távozni és két apáca, ki levest főzött neki. Martin megjegyezte:

»Emlékszem, hogy én is beteg voltam Párisban első ittlétem alkalmával, de mivel szegény voltam, nem voltak mellettem se barátok, se apácák, sem orvosok és - mégis meggyógyultam.«

Azonban a sok orvosi beavatkozás, érvágás következtében Candide betegsége egyre komolyabb lett. A kerület segédlelkésze nyájasan kért tőle egy utalványt, amiért kegyes lesz őt a másvilágra prédikálni. Candide hallani sem akart erről; az apácák azt hajtogatták, hogy ez itt a legujabb divat; Candide azt felelte, hogy ő nem hódol a divatnak; Martin az ablakon át akarta kidobni a lelkészt; a lelkész esküdözött, hogy nem fogja eltemetni Candide-ot; Martin viszont fenyegetőzött, hogy eltemeti a papot, ha tovább is alkalmatlankodik. A civakodás elmérgesedett s Martin megragadta a papot vállánál fogva és irgalmatlanul kidobta; ebből nagy botrány lett, melyről jegyzőkönyvet is vettek fel.

Candide végre meggyógyult; lábadozása alatt egy előkelő társaság telepedett le nála és nagyban kártyáztak. Candide elcsodálkozott rajta, hogy soha sem volt disznója, de Martin nem csodálkozott ezen.

Azok között, kik a városból nála tisztelegtek, volt egy kis termetű perigordi apát, ki azokhoz a tulbuzgó, mindég fürge, szolgálatkész, szemtelen, hizelgő, alkalmazkodó emberekhez volt hasonló, kik utaznak az idegenekre, elmesélik nekik a városban történt botrányokat s minden áron élvezetekbe hajszolják őket. Ez az úr első sorban szinházba vitte Candide-ot és Martint: éppen egy uj tragédiát játszottak; Candide néhány irodalmár mellett foglalt helyet; ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy ne könnyezzen a tökéletesen megjátszott jelenetek láttára. Ámde egy gáncsoskodó, aki mellette ült, igy szólt hozzá felvonásközben:

»Semmi okod nincs rá, hogy könnyezzél, ez egy nagyon hitvány szinésznő, a szinész, ki vele együtt játszik, még hitványabb; a szindarab még a szinészeknél is silányabb; a szerző egy szót sem tud arabul és a darab mégis Arábiában játszik s ami a legjellemzőbb: a szerző nem hisz a velünk született eszmékben: holnap húsz röpiratot is mutathatok, mely lecsépeli őt. - Tisztelendő uram, kérdé Candide az apáttól, körülbelül hány szindarabja van Franciaországnak? - Öt vagy hatezer, feleli az apát. - Ez sok, jegyezte meg Candide, és hány jó van köztük? - Tizenöt vagy tizenhat, válaszolt a másik. - Ez sok, mondá Martin.«

Candide-nak nagyon megnyerte tetszését egy szinésznő, ki Erzsébet királynét játszotta egy meglehetősen silány tragédiában, melyet gyakran szoktak játszani. »Ez a szinésznő, mondá Martinnak, nagyon tetszik nekem, csalódásig hasonlit Kunigunda kisasszonyhoz; szeretnék vele megismerkedni.«

A perigordi apát készséggel vállalkozott rá, hogy bemutatja neki Candide-ot, ki Németországban nevelkedett, kérdezősködött, hogy milyen itt az etiquette s hogyan viselkednek Franciaországban az angol királynőkkel szemben. »Az a vidékektől függ, mondá az apát; vidéken a korcsmába viszi őket az ember; Párisban megbecsülik őket, mig szépek s ha meghaltak, a szemétdombra jutnak. - A királynők a szemétdombon! kiáltott fel Candide. - Igen, valóban ugy van, mondá Martin; az apátnak igaza van; éppen Párisban voltam, midőn Monime kisasszony, amint mondani szokás, a másvilágra költözött, megtagadták tőle azt, amit az emberek végtisztességnek neveznek, vagyis azt, hogy a város többi koldusaival együtt porladjon egy temetőben; társaságától elkülönitve temették el, a Bourgogne-utca végén; ez végtelen fájdalmat okozhatott neki, mert igen nemes lélek volt. - Ez igen nagy udvariatlanság, mondá Candide. - Mit csodálkozol ezen, mondá Martin, ilyen emberek ezek: képzeld el a legnagyobb ellenmondásokat, az elgondolható legnagyobb képtelenségeket s meg fogod azt látni ennek a különös népnek kormányzatában, biróságában, templomaiban, szinházaiban. - Igaz, hogy Párisban mindég kacagnak? kérdé Candide. - Igen, de néha dühükben nevetnek, mondá az apát; mert mindenért hangos kacagással panaszkodnak; és a legutálatosabb dolgot is kacagva hajtják végre. - Kicsoda az a disznó, kérdé tovább Candide, aki annyi rosszat mondott a szindarabról, mely ugy megrikatott s a szinészekről, kik nekem oly sok gyönyörüséget okoztak? - Egy rosszmáju ember, válaszolt az apát, ki abból él, hogy epésen gáncsol minden szindarabot és minden könyvet; gyülöl mindenkit, akinek sikere van, mint ahogy az eunuchok gyülölik azokat, akik élvezik az életet: olyan mint egy irodalmi kigyó, ki szennyel, méreggel táplálkozik; valóságos zug-irodalmár. - Mi az a zug-irodalmár, érdeklődött Candide. - Egy könyvgyártó, egy Fréron, válaszolt az apát.«

Ily eszmecserét folytattak Candide, Martin és a perigordi apát a kijárat mellett, miközben nézték a szinházból kitóduló közönséget. - Ámbár égek a vágytól, mondá Candide, hogy viszontlássam Kunigunda kisasszonyt, mégis nagyon szeretnék Clairon kisasszonnyal együtt vacsorálni, mert bámulója lettem!

Az apát nem volt abban a helyzetben, hogy Clairon kisasszonnyal találkozzék, mert az utóbbi csak előkelő társaságokat látott magánál. »Ma estére eligérkezett valahova, mondta az apát; de elvezetlek egy előkelő nőhöz, akinél ugy megismerheted Párist, mintha már négy év óta itt lennél.«

Candide, ki természeténél fogva kiváncsi volt, elkisértette magát a párisi dámához, ki a Saint-Honoré külvárosban lakott: ott éppen fáraóztak; tizenkét szomoru játékos ült az asztalnál, kezökben egy-egy csomó kártya, szerencsétlen végzetöknek kopott jelvényei. Mély csend volt a szobában, sápadtság ült ki a játékosok arcára, nyugtalanságot árult el a bankár; a ház urnője, a kérlelhetetlen bankár mögött ülve észrevette hiúz-szemeivel, amint a társaság játékosai a tétek megsokszorozásakor megjegyezték a kártyákat; szigoru figyelemmel de udvariasan távolitotta el a jegyeket, de nem mutatott haragot, nehogy elrémitse a háztól látogatóit. A hölgy Parolignac márkinőnek szólittatta magát; leánya egy tizenötéves teremtés, a játékosok közt ült és egy szempillantással tudtul adta a szegény ördögök ravaszkodásait, melyekkel a sors kegyetlenségét szerették volna reparálni. A perigordi apát, Candide és Martin beléptek; senki nem állt fel, nem is fogadták a köszöntésüket, rájok se néztek; valamennyien kártyáikba mélyedtek. »Thunder-ten-tronckh bárónő udvariasabb volt« mondta magában Candide.

Az apát azonban a márkinőhöz közeledve sugott valamit a fülébe, az félig felemelkedett, elbájoló mosollyal nézett Candide-ra és előkelő fejbiccentéssel Martinra; leültette Candide-ot és kártyát adatott neki; Candide két játszma alatt ötvenezer frankot vesztett; azután vidám hangulatban megvacsoráztak és mindenki csodálkozott rajta, hogy Candide-ot nem izgatta a veszteség. A lakájok a maguk nyelvén mondogatták egymásnak: Ez alighanem valami angol milord.

A vacsora olyan volt, mint amilyenek a vacsorák szoktak lenni Párisban; először csendben voltak, aztán szavak zürzavara hallatszott, melyben alig lehetett eligazodni, aztán többnyire izetlen tréfálkozások, álokoskodások, egy kis politizálás és sok pletykaság; még az uj könyvekről is beszélgettek. »Olvastad-e, kérdé a perigordi apát, Gauchat urnak, a theologia doktorának könyvét? - Igen, felelte az egyik vendég, de nem voltam képes bevégezni; mert bár rengeteg szemérmetlen irodalmi fércmunkánk van, de egyik sem közeliti meg Gauchat urnak, a theologia doktorának arcátlanságát; annyira megundorodtam ezektől az utálatos könyvektől, melyek valósággal elárasztanak már bennünket, hogy kénytelen voltam ráadni a fejem a fáraó játékra. - És mit szól Trublet esperes ur Vegyes irataihoz, kérdé az apát. - Ó, szólalt meg Polignac asszony, az az unalmas halandó! milyen naivul elmond mindent, amit az egész világ tud! milyen fontoskodással mond el olyan dolgot, melyekről nem is érdemes megemlékezni! és szellemesség hiányában hogy sajátitja ki mások szellemességeit! s hogy elrontja, amit más iróktól kiollóz! ó mint utálom!... De többet már nem fog bosszantani; teljesen elég, ha néhány lapot elolvastunk az esperes ur irásaiból.«

Volt az asztalnál egy tudós és választékos izlésü ember, ki mindenben megerősitette azt, amit a márkinő állitott. Aztán a tragédiákról beszéltek, a hölgy azt a kérdést vetette fel, hogy miért voltak olyan tragédiák, melyeket néhányszor eljátszottak, de amelyeket lehetetlen elolvasni. A választékos izlésü ember nagyon világosan kifejtette, hogy egy szindarab nagyon érdekes lehet anélkül, hogy értékes lenne; kevés szóval megmagyarázta, hogy nem elég egy vagy két olyan helyzetet teremteni, melyet minden regényben fel lehet találni s melyek mindég elbüvölik a szemlélőt; de ujnak kell lenni, anélkül, hogy bizarr lenne az ember, gyakran kell fenségesnek lenni és mindég természetesnek: ismerni kell az emberi szivet és meg kell tudni szólaltatni; nagy költőnek kell lenni, de a darabban szereplő személyek egyike se tünjék fel poétának; tökéletesen kell ismerni a nyelvet, tisztán kell beszélni azt, zavartalan harmóniával, de úgy, hogy a rím sohase legyen rovására az értelemnek.

»Ha valaki, tette hozzá, nem veszi figyelembe mind e szabályokat, irhat ugyan egy-két olyan darabot, melyet a szinházban megtapsolnak, de sohasem lesz igazán jó iró. Kevés, igazán jó tragédia van, némelyikök nem egyéb, mint csengőn rimelő és jól megirt idyll párbeszédes formában: némelyek politikai okoskodások, melyek elaltatnak vagy szóhalmozások, melyek visszataszitanak; van olyan, mely nem más mint barbár stilusban megirt hagymázos álom, az istenekhez intézett szakadozott mondatokban, mert telve hamis tételekkel, dagályos közhelyekkel, nem képes az emberekhez szólni.«

Candide nagy figyelemmel hallgatta ezt az okoskodást és nagyon jó véleménnyel volt a fejtegetőről; és mivel a márkinőnek gondja volt rá, hogy maga mellé ültesse, Candide a füléhez hajolt és bátorkodott megkérdezni, ki volt az az ember, ki oly okosan beszélt.

Ez egy tudós, mondá a hölgy, ki sohasem játszik és akit az apát úr néha idehoz vacsorára; tökéletesen járatos a tragédiák és könyvek megitélésében és ő maga is irt egy tragédiát, melyet kifütyültek s könyvet is irt, melyből a könyvkereskedő kirakatán kivül csak azt az egy példányt látták meg, melyet nekem adott tiszteletpéldányként. »- Mily nagy ember! kiáltott fel Candide, valóságos Pangloss.« Ezután a tudós felé fordulva igy szólt: »Uram, te kétségkivül azt hiszed, hogy minden a legjobb a világon, ugy fizikai, mint erkölcsi tekintetben és hogy semmisem lehetne másképen? - Én!? válaszolta a tudós, egyáltalában nem hiszem ezt, ellenkezőleg úgy találom, hogy minden ferdén megy, hogy senki sincs tisztában azzal, hol van a helye, mi a feladata, sem azzal, amit tesz, sem azzal, amit tennie kellene és eltekintve a vacsoráktól, melyek elég kedélyesek s ahol látszólag egyetértés van, az idő többi része arcátlan veszekedések közt folyik le; a jansenisták a molinisták ellen áskálódnak, a politikusok az egyháziak ellen, irodalmárok egymás ellen, udvaroncok a többi udvaroncok ellen, a pénzemberek a nép ellen, feleségek a férjek ellen, rokonok rokonok ellen; szakadatlan háboruság ez.« Candide ezt válaszolta neki: »Láttam én már rosszabbat is, ámde egy bölcs ember, kit azóta szerencsétlenségre felakasztottak, bebizonyitotta, hogy mindez csodálatra méltó dolog s a baj csak árnyék a szép festményen. - A te akasztott embered fittyet hányt az egész világnak, mondá Martin, az ő árnyékai pedig rettentő szennyfoltok. - E szennyfoltokat maguk az emberek okozzák, jegyezte meg Candide, és nem képesek azt elkerülni. - Akkor hát nem az ő hibájok,« mondá Martin. A játékosok nagy része nem értette ezt az okoskodást és ivott; Martin vitatkozott a tudóssal, Candide elmesélte néhány kalandját a ház úrnőjének. Vacsora után a márkinő bevezette Candide-ot kis szobájába s leültette egy diványra.

»Nos - igy szólt hozzá - még mindég őrülten szereted Thunder-ten-tronckh Kunigunda kisasszonyt? - Igenis, asszonyom, felelte Candide.« A márkinő gyöngéd mosollyal mondta neki: »Ugy felelsz, mint egy westphaliai ifjuhoz méltó; egy francia igy szólt volna: Igaz, hogy szerettem Kunigunda kisasszonyt, de mióta önt megláttam, ugy érzem, hogy már nem szeretem őt. - Ó asszonyom, sóhajtott Candide, ezután ugy felelek, amint te óhajtod. - Iránta való szerelmed azzal kezdődött, hogy felemelted a zsebkendőjét, én azt akarom, hogy emeld fel a harisnyakötőmet. - A legszivesebben, mondá Candide és felemelte azt. - De azt is akarom, hogy kösd azt a harisnyámra,« kacérkodott az asszony.

És Candide rákötötte. »Látod, mondá az asszony, te idegen vagy; párisi imádóim sokszor két hétig is epednek utánam, de neked már az első éjszaka átengedem magam, mert neked, mint westphaliai ifjunak meg akarom adni a hazádhoz méltó megtiszteltetést.«

A bájos nő, ki két hatalmas gyémántgyürüt vett észre az idegen ifju ujjain, olyannyira szivből dicsérte azokat, hogy Candide kezéről csakhamar az övére vándoroltak át. Candide, mikor a perigordi apát társaságában visszatért, bizonyos önvádat érzett, amiért hütlen lett Kunigunda kisasszonyhoz. Az apát úr is bosszúságot érzett, mert csak csekély részesedése volt abból az ötvenezer lirából, amit Candide a kártyán elvesztett és a félig adott, félig kicsikart gyémántok értékéből; az volt szándéka, hogy amennyire lehet kihasználja a Candide-dal való ismeretség előnyeit. Sokat emlegette előtte Kunigundát és Candide fogadkozott, hogy ha Velencében meglátja, hütlenségéért bocsánatot kér a szép leánytól.

A perigordi udvariassága és figyelmessége fokozódott és egyre gyöngédebben kezdett érdeklődni minden iránt, amit Candide tett vagy tenni szándékozott. »Találkád van Velencében? kérdezte tőle. - Igen, apát úr, mondá Candide; okvetlenül meg kell találnom Kunigunda kisasszonyt. - És ekkor, mivel gyönyörüségére szolgált, hogy szerelme tárgyáról beszélgessen, szokása szerint elmesélte kalandjainak egy részét a kiváló westphaliai nővel. - Úgy gondolom, jegyezte meg az apát, hogy Kunigunda kisasszony igen szellemes és igen bájos leveleket ir. - Sohasem kaptam tőle levelet, válaszolá Candide, mert - képzelje csak - mióta az iránta érzett szenvedélyes szerelmem miatt kirugtak a kastélyból, azóta nem irhattam neki; aztán azt hallottam, hogy meghalt, majd ujra feltaláltam, de ismét elvesztettem s azóta kétezerötszáz mértföldnyire küldtem neki üzenetet, melyre még a választ várom.«

Az apát figyelmesen hallgatta őt és elgondolkozni látszott; csakhamar bucsut vett az idegenektől, gyengéden átölelve őket. Másnap Candide, mikor felébredt, a következő levelet kapta:

»Drága kedvesem, már nyolcadik napja fekszem betegen a városban; értesültem róla, hogy te is itt vagy; ha meg tudnék moccanni, a karjaidba repülnék, Bordeauxi utadról hallottam, ott hagytam a hűséges Cacambot és az öreget, kiknek nem sokára utánam kell jönniök. A buenos-ayresi kormányzó mindent elrabolt tőlem, csak a te szived maradt meg nekem! Jöjj! Jelenléted visszaadja az életemet vagy belehalok a boldogságomba.«

Ez a bájos, váratlanul jött levél kimondhatatlan boldogsággal árasztotta el Candide-ot, habár kedves Kunigundájának betegsége fájdalommal gyötörte is lelkét. Ily ellentétes érzelmek hatása alatt magához veszi aranyait és gyémántjait s Martinnal együtt elvezetteti magát Kunigunda kisasszony szállására; a meghatottságtól remegve lép be, szive dobog, hangja zokogásba fullad; szét akarja bontani az ágy függönyeit, ki akarja a szobát világittatni.

»Óvatosság! kiáltja a szolgáló a függönyöket összehuzva, mert a világosság megöli őt. - Drága Kunigundám, mondá Candide siránkozva, hogyan érzed magad? Ha már nem láthatsz, legalább szólj hozzám! - Nem tud beszélni, vágott közbe a szolgáló.«

Ekkor a beteg nő kihuzván kövér kezét az ágyból, Candide-nak nyujtá, ki hosszu ideig könnyeivel öntözte azt, majd gyémántokkal rakta tele; az arannyal telt zsákja pedig a pamlagon hevert.

Lelki háborgásai közepette egyszer csak megérkezik egy rendőr, a perigordi apát és néhány porkoláb kiséretében. »Ime, mondá az apát, itt vannak a gyanus idegenek.«

Azonnal parancsot ad, hogy ragadják meg őket a pribékek és hurcolják tömlöcbe. »Eldorádóban nem igy bánnak az utasokkal, jegyezte meg Candide. - Most már sokkal határozottabban manicheus vagyok, mint eddig, mondá Martin. - Hová vitetsz bennünket? kérdé Candide. - Egy földalatti tömlöcbe, nyugtatta meg a rendőr.«

Martin összeszedve hidegvérét, rögtön belátta, hogy az a hölgy, aki Kunigundának adta ki magát, közönséges szélhámosnő s a perigordi apát viszont egy szélhámos, aki visszaélt Candide hiszékenységével s a rendőr egy harmadik szélhámos, akitől könnyü volna megszabadulni.

Candide nem akarván kitenni magát a vizsgálati eljárással járó bosszuságoknak s hallgatva lakájának tanácsára s egyébként is égve a vágytól, hogy megláthassa az igazi Kunigundát, felajánlott a rendőrtisztnek három kis darab gyémántot, melynek mindegyike háromezer frankot ért.

»Ó, uram, mondá az elefántcsont-botos ember, ha minden elgondolható bünt is követtél volna el, mégis te volnál a világ legtisztességesebb embere; három gyémánt s mindegyike háromezer frank, uram, meghalnék érted inkább, mintsem hogy téged tömlöcbe dobjalak, minden idegent elfognak mostanában, de bizd csak rám a dolgot; fivérem Normandiában van, Dieppe városában, oda vezetlek téged; és ha van még az ő számára is néhány darab gyémántod, ő is éppen ugy kegyeibe vesz, mint én. - És miért fogják el az idegeneket? kérdé Candide.«

Ekkor a perigordi apát szólalt meg: »Azért, mert egy atrébatiai semmirekellő valami bolondságot hallott beszélni; ennek hatása alatt király-gyilkosságot követett el, nem olyant, mint 1610 májusában történt, hanem olyant, mely 1594 december havában, olyasfélét, amilyeneket más években s más hónapokban gyakran követtek el más semmirekellők, kik valami bolondságot hallottak mesélni.«

A rendőrtiszt ekkor megmagyarázta, miről van szó. »Ó, a szörnyetegek, kiáltott fel Candide; hát ily iszonyatosságok történhetnek egy népnél, mely kedveli a táncot és éneket. Bár mielőbb kiszabadulhatnék ebből az országból, hol majmok bosszantják a tigriseket. Az országomban medvéket láttam, csak Eldorádóban láttam embereket... Az Isten szerelmére kérlek, vezess engem Velencébe, hogy találkozhassam Kunigundával. - Csak Alsó-Normandiába vezethetlek,« mondá a rendőrtiszt.

És tüstént levéteti kezéről a bilincseket, elmondja, hogy félreértette a dolgot, elküldi a poroszlókat, Dieppe városába viteti Candide-ot meg Martint és bátyja oltalmába helyezi őket. Éppen egy kis hollandi hajó horgonyozott a kikötőben. A normandiai, ki másik három darab gyémánt segitségével fölöttébb szolgálatrakész emberré vált, feltette Candide-ot és embereit az angolországi Portsmouth-ba induló hajóra. Igaz, hogy ez az ut nem Velencébe vitt, de Candide ugy érezte, hogy a pokol kinjából szabadul meg, és arra számitott, hogy az első kinálkozó alkalommal Velencébe hajózik.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.

Candide és Martin angol partokhoz érkeznek; mit látnak ott?

»Ó, Pangloss, drága Panglossom! Ó, Martin, Martin! Ó, én kedves Kunigundám, milyen is ez a világ?« sóhajtozott Candide a holland hajón.

»Valami nagyon ostoba és utálatos dolog, mondá Martin. - Ismered Angliát? Ott is olyan bolondok az emberek, mint Franciaországban? - Ez valami másfajta bolondság, mondá Martin; tudod, hogy e két nemzet örökös harcban van egymással Canada nehány holdnyi hóboritotta földjéért s e háborura több pénzt elfecsérelnek, mint amennyit egész Canada ér. Szerény képességemmel nem tudom pontosan megállapitani, hogy egyik vagy másik országban lehet-e több kötözni való bolondra bukkanni, csak annyit tudok, hogy azok az emberek, akiket meglátogatunk, nagyon epések.«

Ily csevegés közben értek Portsmouth kikötőjébe: sürü néptömeg lepte el a partot és nagy izgalommal figyelt egy térdeplő helyzetben levő, tagbaszakadt emberre; szemei be voltak kötve és egy hajó fedélzetére volt elhelyezve; négy katona állt vele szemben és az elképzelhető legnagyobb nyugalommal irányzott mindegyik három golyót a koponyájába; ezután az egész tömeg a legnagyobb megelégedéssel vonult haza.

»Mi történik itt? mondá Candide, micsoda gonosz szellem érezteti mindenütt hatalmát?« Megkérdezte, ki volt az a hatalmas termetü ember, kit oly ünnepies szertartással küldtek a másvilágra. »Egy tábornok, mondották. - S miért ölnek meg egy tábornokot? - Mert nem öletett meg elég embert; háboruskodott egy francia generálissal és azt találták, hogy nem közelitette meg eléggé. - De hiszen, jegyezte meg Candide, a francia generális ép oly közel volt az angol generálishoz, mint az utóbbi az előbbihez. - Ez kétségbevonhatatlan, válaszolták neki; de ebben az országban az a jó szokás kapott lábra, hogy időről-időre megölnek egy generálist, mert a többieket ezzel bátoritják.«

Candide ugy elkábult és megrendült attól, amit látott és hallott, hogy nem is akarta lábát a partra tenni és egyezséget kötött a holland hajóskapitánnyal, még ha meg is rabolja, mint a surinami, hogy vigye vissza Velencébe.

A kapitány hajlandó volt ezt két nap mulva megtenni. Ezután elhajóztak Franciaország mellett, Lissabon körvonalai is szemök elé tárultak és Candide remegett az emlékek hatása alatt; a Földközi tengerbe értek, végre kikötöttek Velencében.

»Dicsértessék az ur neve! mondá Candide Martint átölelve; itt fogom meglátni a szép Kunigundát. Cacambot is biztosan itt találom. Minden nagyon jól van, pompásan folynak a dolgok, a lehető legjobban folynak a dolgok.«

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

Raquette és Giroflée barát története.

Mikor Velencébe ért, azonnal Cacambot kerestette; minden csapszékben, kávéházban; az örömleányok tanyáján is kerestette őt, de nem tudta feltalálni; minden nap kinyomoztatta az érkező hajókat és csónakokat: s mégsem kapott hirt Cacambóról.

»Most már mit tegyek, mondá Martinnak, nekem elég időm volt rá, hogy Surinamból Bordeauxba, innen Párisba, Párisból Dieppebe, Dieppeből Portsmouthba hajózzam, hogy elevezzem Portugália és Spanyolország partjai mellett, átkeljek a földközi tengeren és nehány hónapot Velencében töltsek és a szép Kunigunda még mindig nem érkezett ide s helyette egy vén boszorkánnyal és egy perigordi apáttal találkoztam. Kunigunda biztosan meghalt; most már nekem sincs más hátra, mint elpusztulnom. Ó, mennyivel jobb lett volna az eldoradói paradicsomban maradni, ahelyett hogy visszatérjek ebbe az átkozott Európába. Igazad van, kedves Martinom, hogy minden csak illuzió és nyomoruság.«

Sötét melankólia vett erőt rajta és se a divatos szinházakba nem járt, sem a farsang egyéb mulatságaiban nem vett részt, még a nők sem tudták őt kisértésbe hozni. Martin igy szólt hozzá:

»Valóban igen együgyü vagy, ha azt képzeled, hogy egy metis szolga, kinek öt vagy hat millió nyomja a zsebét, elmegy a világ végéig, hogy szeretődet megkeresse s elhozza neked Velencébe; ha megtalálja, megtartja magának; ha nem bukkan rá, keres magának más szeretőt; azt tanácsolom neked, hogy feledd el Cacambo lakájodat és Kunigunda kedvesedet.«

Martin szavai nem nagyon bátoritók voltak. Candide búskomorsága egyre növekedett, Martin pedig fáradhatlanul bizonyitgatta neki, hogy nincs a földön erény és boldogság, kivéve talán Eldorádót, de oda viszont senki sem tud eljutni.

Amig e fontos tárgyról beszélgetnek és várják Kunigunda megjelenését, Candide a Szent-Márk téren egy fiatal theatinus barátot pillantott meg, ki karonfogva vezetett egy fiatal leányt; a barát üdének és erőteljesnek látszott; szeme csillogott, fejét magasan hordta, arckifejezése önérzetességet árult el, járása büszke volt; a leány szép volt és egyre énekelt; szerelmesen pillantott a barátra s időnként megcsipkedte kövér orcáit.

»De azt már csak elismered, mondá Candide Martinnak, hogy ezek boldog emberek. Igaz, hogy e pillanatig, Eldorádót kivéve, az egész emberlakta földön csak szerencsétlen embereket találtam, de fogadni mernék, hogy ez a lány meg ez a szerzetes boldog teremtmények. - És fogadni mernék, hogy nem azok, mondta Martin. - Meghivjuk őket ebédre és meglátod, hogy nem csalatkozom, szólt Candide.«

Azonnal hozzájuk lép, meghajlik előttük és barátságosan meghivja őket szállására egy kis makarónira, lombardiai fogolyra, tokhal ikrájára, monte-pulcianoi borra, lacrymae-christi, cyprusi és számoszi borocskára. A leány elpirul, a szerzetes kapva-kap a meghiváson s a leány, szemében a meglepetés és zavar kifejezésével, követi Candide-ot; néhány könnycsepp is csillogott a szemében. Alighogy belépett Candide szobájába, igy szólt hozzá:

»Nos, Candide uram, nem ismersz rá Paquette-re?«

E szavakra Candide, ki eddig nem méltatta figyelemre a leányt, mert folyton Kunigunda járt az eszében, igy kiáltott fel:

»Ó, szegény leánykám, hát te juttattad Pangloss doktort abba a gyönyörü állapotba, melyben rábukkantam? - Fájdalom, én voltam az, mondá Paquette, és ugy látom, hogy már mindenről értesültél; hallottam azt is, mily rettentő csapások zúdultak a báróné ő méltósága házára és a bájos Kunigundára; esküszöm, hogy az én sorsom sem volt rózsásabb. Mikor te engem megismertél, akkor még ártatlan leányka voltam; egy ferencrendi barát, ki gyóntatóm volt, könnyü szerrel elcsábitott; ennek borzasztó következményei lettek és kénytelen voltam otthagyni a kastélyt, nem sokkal azután, hogy a báró ur szapora farbarugásokkal elkergetett téged. Ha egy hires orvos nem vett volna gondjaiba, nem kerülhettem volna el a halált. Egy időre, hálából, szeretőjévé lettem ennek az orvosnak; felesége, ki a bolondulásig féltékeny volt, napról napra kegyetlenül elvert; valóságos fúria volt ez a nő; az orvos a legcsúfabb ember volt, én a legszerencsétlenebb teremtés az egész világon, akinek napról napra ütlegeket kellett elszenvednem egy emberért, akit nem szerettem... Jól tudhatod uram, milyen veszedelmes dolog egy szeszélyes asszonyra nézve, ha egy orvosnak a felesége; az orvos, mivel felesége eljárása felmérgesitette, egy napon, hogy jelentéktelen kis nátháját kigyógyitsa, olyan hathatós orvosságot talált neki adni, hogy két óra mulva iszonyu görcsök közt kiszenvedett; az asszony szülei bünvádi eljárást inditottak gazdám ellen; ő kereket oldott, én fogságba jutottam. Ártatlanságom nem mentett volna meg, ha nem találtak volna szépnek. A biró oly feltétellel szabaditott ki, hogy az orvos után ő lesz a szeretőm; ámde nemsokára vetélytársnőm akadt, minden kárpótlás nélkül kidobott s én kénytelen voltam ezt az utálatos mesterséget folytatni, mely annyira tetszik nektek férfiaknak, és ami reánk nézve nem egyéb, mint a nyomor átkozott forrása. Velencébe mentem ezt a mesterséget gyakorolni. Ó uram, ha el tudnád képzelni, mit jelent az, mikor kénytelenek vagyunk egyformán becézni egy vén kufárt, egy ügyvédet, egy barátot, egy sajkást vagy egy apátot; kitéve lenni mindenfajta bántalomnak és gyalázatnak, gyakran jutni abba a kényszerhelyzetbe, hogy egy szoknyát kérjünk kölcsön, melyet az első jött-ment gazember leszaggat rólunk, hogy az egyik elrabolja azt, amit a másiktól nyertünk, folyton utjában lenni az igazságszolgáltatás embereinek és az egyetlen kilátás, mi előttünk van: rettentő öregség, kórház vagy szemétdomb - elgondolhatod, hogy én vagyok a világ legboldogtalanabb teremtménye.«

Igy önté ki Paquette szivének keserüségét a jóságos Candide előtt, egy kis szobácskában, Martin jelenlétében, ki ezek hallatára igy szólt Candide-hoz: »Látod, hogy már félig megnyertem a fogadást?«

Giroflée barát az étteremben maradt és iddogált, várva az ebédre. »De hiszen, mondá Candide Paquette-nek, oly vidámnak, megelégedettnek látszottál, amikor megpillantottalak, énekeltél és jókedvüen simogattad a barátodat, épp oly boldognak látszottál, mint amilyen szerencsétlennek mondod magad. - Ó, uram, felelte Paquette, ez is egyike a mi mesterségünkkel járó nyomoruságoknak. Tegnap meglopott és elvert egy katonatiszt s ma már jókedvünek kell látszanom, hogy megnyerjem a tetszését ennek a barátnak.«

Candide nem akart többet hallani; be kellett vallania, hogy Martinnak igaza volt; asztalhoz ültek Paquette-tal és a szerzetessel; az ebéd elég kedélyesen folyt és később már kissé bizalmasabban beszélgettek.

»Tisztelendő atyám, mondá Candide a szerzetesnek, ugy látszik, te oly helyzetben vagy melyet az egész világ irigyel tőled, arcod duzzad az egészségtől, arcvonásaid boldogságtól sugároznak, szép szeretőd van s ugy látom, hogy szerzetesi sorsoddal is nagyon meg vagy elégedve. - Esküszöm uram, hogy minden theatinust a tenger fenekére kivánnék, százszor is kisértésbe jöttem, hogy lángba boritom a zárdát és a törökökhöz pártolok. Szüleim kényszeritettek 15 éves koromban, hogy ezt az utálatos ruhát felöltsem, hogy idősebb fivéremnek több vagyon jusson, süllyessze el az Isten. Féltékenység, egyenetlenség, őrület uralkodnak a kolostorban. Igaz, hogy elmondtam néhány hitvány beszédet, mely hozott valamit a konyhára s melynek felét a perjel vágja zsebre, ami megmarad, azt a lányokra költöm, de mikor este visszatérek a kolostorba, kedvem volna fejemet a hálóterem falába verni s valamennyi szerzetestársam igy gondolkozik.«

Martin a megszokott hidegvérrel fordult Candide-hoz és ezt mondá neki: »Nos, ugye már egészen megnyertem a fogadást?« Candide kétezer piasztert adott Paquette-nek és ezret Giroflée barátnak. »Jót állok érte, hogy ezzel a pénzzel boldogok lesznek. - Én egyáltalában nem vagyok e nézeten, mondá Martin, ezzel a pénzzel talán még szerencsétlenebbekké teszed őket. - Lesz, ami lesz, mondá Candide, de egy dolog mégis vigasztalásomra szolgál; látom, hogy sokszor találkozik az ember olyan személyekkel, akikkel már sohasem remélt találkozni; ha feltaláltam a vörös kost és Paquette-et, lehetséges, hogy még Kunigundát is feltalálom. - Kivánom, hogy légy boldog vele, de erősen kételkedem benne. - Nagyon durva vagy, mondá Candide. - Mert vannak már tapasztalataim, felelé Martin. - De nézz csak e gondolásokra, szólt Candide; nem énekelnek-e szünet nélkül? - Még nem láttad őket családi körükben, feleségeikkel és piszkos porontyaikkal, viszonzá Martin; a dogenak is meg van a maga bánata, a gondolásoknak is. Igaz, hogy mindent össze vetve, egy gondolásnak a sorsa különb mint egy dogenak; de ugy hiszem: annyira jelentéktelen a különbség, hogy összehasonlitásra sem érdemes. - Sokat beszélnek, mondá Candide, Pococuranté szenátorról, ki a Brenta mellett abban a szép palotában lakik s akinek házában sok idegen fordul meg; azt erősitgetik, hogy ennek az embernek még sohasem volt bánata. - Szeretném látni ezt a ritka példányt,« mondá Martin. Candide tüstént kérette Pococuranté őnagyméltóságát: engedje meg, hogy másnap tiszteletüket tegyék nála.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

Látogatás Pococuranté őnagyméltóságánál, a velencei nemesnél.

Candide és Martin gondolára szálltak a Brentán és igy értek a nemes Pococuranté palotájához. A kertek gyönyörüen gondozottak voltak és szép márványszobrok ékesitették azokat; a palota pompásan volt megépitve; a ház ura, körülbelül hatvan éves, dusgazdag ember, nagyon udvariasan fogadta a két kiváncsi utast, de nem tulságos szivességgel, ami kissé lehangolta Candide-ot, de annál jobban inyére volt Martinnak.

Először két csinos és szépen öltözött lány szolgált fel csokoládét tejszinhabbal. Candide nem állta meg, hogy meg ne dicsérje szépségöket, bájos modorukat és ügyességöket.

»Elég jó teremtések, mondá Pococuranté szenátor; néha-néha az ágyamba fektetem őket, mert már beleuntam a városi hölgyek kacérságába, féltékenységébe, panaszkodásába, szeszélyébe, alacsonyságába, gőgjébe és ostobaságába s beleuntam a szonettekbe, melyeket csinálni vagy rendelni kellett részökre; de ami azt illeti, már a leányok is kezdenek untatni.«

Candide-ot, amint reggeli után egy nagy képtárban sétált, nagyon meglepte a képek szépsége: megkérdezte, ki festette az első kettőt.

»Raphael, válaszolá a szenátor; hogy hiuságomat kielégitsem, jó drágán vettem meg néhány évvel ezelőtt; állitólag ezek a legszebbek egész Olaszországban; nekem azonban egyáltalában nem tetszenek, szinezésük tulságosan sötét, az alakok nem elég kerekdedek s nem érvényesülnek eléggé, ruházatuk semmiféle szövethez nem hasonlit; de száz szónak is egy a vége, bármit mondjanak róluk, nem utánozzák hiven a természetet; én csak akkor szeretek egy képet, ha az az illuzióm van, hogy magát a természetet látom, de ebből a fajtából egy sincs. Sok képem van, de már rájok se nézek.«

Ebéd előtt Pococuranté hangversenyt rendeztetett. Candide pompásnak találta a zenét. »Ez a lárma, mondá Pococuranté, mulattat egy félóra hosszat; de ha tovább tart, mindenkit elfáraszt, bár senki sem meri azt bevallani. A zene ma nem egyéb, mint a nehézségek elháritásának müvészete és az, ami csupán nehéz, nem tetszhetik sokáig. Sokkal jobban szeretném a dalmüvet, ha nem találták volna fel a titkát annak, hogy ebből is vérlázitó szörnyüségeket alakitsanak. Nézze meg, akinek kedve van, a zenés tragédiákat, hol a jelenetek csak azért vannak, hogy kénytelen-kelletlen két-három nevetséges dalt mutassanak be, melyekkel a szinésznő torka meg tud birkózni; ám ájuljon el az élvezettől, aki akar és aki képes rá, látván, hogyan trillázza egy herélt a Caesar és Cato szerepét s közben esetlenül sétál a szinpadon; én a magam részéről rég lemondtam ezekről a szegényes élvezetekről, melyek ma dicsőségét alkotják Olaszországnak s melyeket a fejedelmek drágán fizetnek meg.«

Candide vitatkozott kissé, de csak bizonyos óvatossággal; Martin teljesen a szenátor véleményét osztotta.

Asztalhoz ültek; a pompás ebéd után könyvházba léptek. Candide megpillantván egy pompásan bekötött Homerost, dicsérte ő nagy méltóságát kiváló izléséért.

»Lám, ez a könyv volt a nagy Panglossnak, Németország legkiválóbb filozófusának legnagyobb gyönyörüsége. - Nekem nem sok örömet okoz, mondá hidegen Pococuranté; valamikor elhitették velem, hogy nagy gyönyörüség Homerost olvasni; de az egymáshoz hasonló harcok szakadatlan sorozata, az istenek, kik mindenbe beleavatkoznak, de semmi határozottat nem tesznek, Helena, ki a háboru okozója, de alig játszik szerepet a költeményben, Trója, melyet folyton ostromolnak, de sohasem vesznek be - mindez halálosan untat; nehányszor megkérdeztem a tudósokat, vajjon ők is ugy unatkoznak-e, mint én, ezek olvasásakor; az őszintébbek mind bevallották, hogy a könyv az unalom folytán ki szokott esni a kezökből, de mindég be kell szerezni könyvtáruk számára, mint az ókornak egyik emlékét, mint a rozsdás érmeket, melyeknek nem lehet hasznukat venni. - De Vergiliusról máskép gondolkozik Nagyméltóságod? kérdé Candide. - Megengedem, mondá Pococuranté, hogy az Aeneis második, negyedik és hatodik könyve kitünő, de ami a jámbor Aeneast, az erős Cloanthest, a hüséges Achatest, a kis Ascaniust, a hülye Latinust, az együgyü Arnatát, a buta Laviniát illeti, nem hiszem, hogy valaki ridegebb és kellemetlenebb részleteket olvasott volna. Többre becsülöm nála Tassot és Ariosto dajkameséit. - Szabad megkérdeznem Nagyméltóságodat - kérdé Candide, hogy nagy gyönyörüsége telik-e Horatius olvasásában? - Vannak benne szellemes mondások, mondá Pococuranté, melyeknek a társaságban forgolódó ember hasznát veheti s amelyek, mivel erőteljes versekben jutnak kifejezésre, könnyen megmaradnak az ember emlékezetében; de mit törődöm én az ő brindisiumi utazásával, az ő hitvány lakomájának leirásával és valami Rupiliusnak a kocsisokkal történt civakodásával, kik közül egyiknek a szavai gennyesek, a másikéi borecetesek voltak. Undorral tudtam csak olvasni durva verseit az öregasszonyok és boszorkányok ellen; s nem tudom felfogni, mily érdem azt mondani Mecaenas barátjának, hogy a csillagokig ér dicsőségtől övezett feje, ha barátja a lirai költők közé számitja őt. Az ostobák mindent megbámulnak egy hires költőben; én csak a magam kedvéért olvasok, én csak azt szeretem, mely az én izlésemnek felel meg.«

Candide, ki ugy nevelkedett, hogy magától nem tudott itéletet mondani, nagyon elcsodálkozott a hallottakon; Martin azonban nagyon okosnak találta Pococuranté gondolkodásmódját.

»Ni, itt meg egy Cicero, kiáltott fel Candide, ennek a nagy embernek a müveit biztosan szereted olvasni. - Sohasem olvastam, mondá a velencei, mit érdekel engem, hogyan védte Rabiriust, vagy Cluentiust. Ugyis elég perem van, amelyben itélkeznem kell; filozófiai müveit még inkább kedveltem volna, de mikor rájöttem, hogy mindenben kételkedik, arra a következtetésre jutottam, hogy én éppen annyit tudok mint ő és senkinek a segitségére nincs szükségem, hogy megbizonyosodjam tudatlanságom felől. - Ime, egy tudományos akadémiának nyolcvan kötet kiadványa, kiáltott fel Martin, ezek közt bizonyára akadnak értékes dolgok. - Kellene akadniuk, mondá Pococuranté, ha ezen fércmunkák szerzői közül csak egy is feltalálta volna, hogyan kell egy gombostüt elkésziteni, de csak hiu rendszereket halmoznak fel mind e könyvek és semmi hasznos dolog nincs egyikben sem. - Mennyi olasz, spanyol és francia szindarabot látok itt, jegyezte meg Candide. - Igen, mondá a szenátor, de alig van három tucat jó; ami a beszédgyüjteményeket illeti, mindezek együttvéve nem érnek fel Seneca egyetlen lapjával s ami ezeket a vaskos theologiai müveket illeti, higyjétek el, hogy sohasem nyitom fel őket, sem én, sem senki.«

Martin észrevette, hogy az egyik polc angol könyvekkel van tele. »Az a véleményem, mondá, hogy egy köztársasági érzelmü ember nagy gyönyörüségét lelheti ezekben a szabad szellemben megirt könyvekben. - Igen, válaszolta Pococuranté, nagyon szép dolog megirni, amit az ember gondol, ez az ember privilégiuma. Ámde a mi egész Olaszországunkban azt irják meg, amit nem gondolnak; azok az emberek, kik a Caesarok, Antoniusok hazájában laknak, még gondolkozni sem mernek a jakobinusok engedelme nélkül. Nagyon örvendenék annak a szabadságnak, mely az angol lángelmék müveiből kiárad, ha a pártoskodás szelleme nem rontana meg mindent, ami becses e szabadságban.«

Candide észrevette Milton müveit és bátorkodott megkérdezni, vajjon ezt az irót nem tekinti-e nagy embernek. »Ugyan! Ezt a barbárt, ki hosszu kommentárt tákolt össze tíz döcögős énekben a Genezis első fejezetéhez, a görögöknek ezt az otromba utánzóját, ki megcsufolja a teremtést és aki, mig Mózes az örökkévaló egyetlen szavával teremtteti meg a világot, Messiással egy nagy körzőt ragadtat ki az ég szekrényéből, hogy körvonalozza müvét. Én becsüljem valamire azt az irót, ki tönkre tette a Tasso által megalkotott poklot és ördögöt, ki Lucifert majd varangyos békává, majd törpévé változtatja, ki százszor is elmondat vele egy beszédet, sőt még theologiai vitákba is belekényszeriti, ki tudákosan utánozva Ariosto komikus találmányát a lőfegyverekről, az égben az ördögökkel ágyut süttet el! Sem én, sem senki Olaszországban nem tudott gyönyörüséget találni ezekben a szomorkás különlegességekben. A Bünnek és Halálnak házassága; a viperák, melyeknek a Bün életet ad, minden jobb izlésü ember szemében utálatosak; s egy kórháznak hosszadalmas leirásában legfeljebb a sirásók lelik gyönyörüségöket. Ezt az értelmetlen, bizarr és izléstelen müvet már megjelenésekor is gáncsolták, én is csak annyira becsülöm, amennyire annak idején a kortársak becsülték. Egyébként én azt mondom, amit gondolok és nagyon keveset adok rá, hogy mások hogyan gondolkoznak.«

Candide-ot elszomoritotta ez a beszéd; ő ugyanis sokra becsülte Homerost és Miltont is kedvelte.

»Istenem! sóhajtotta Candide Martin felé fordulva, attól tartok, hogy ez a férfiu még a mi német költőink iránt is fenséges megvetéssel viseltetik. - Nem lenne oly nagy baj, sugta vissza Martin. - Ó, mily felsőrendü ember! mormogta Candide a fogai közt, mily kiváló szellemü ember ez a Pococuranté, semmi sem tudja tetszését megnyerni.«

Miután ilyen beszélgetések közt végigszemlélték az egész könyvtárt, lementek a kertbe; Candide el volt ragadtatva a kert szépségétől. »El sem tudok képzelni izléstelenebbet, mondá a házi ur, csupa gizgaz az egész; de holnap egész más izlés szerint kezdem átalakittatni.«

Mikor a két kiváncsi elbucsuzott ő nagyméltóságától, Candide igy szólt Martinhoz: »Ugye elhiszed, hogy ez az ember minden emberek közt a legeslegboldogabb, mert mindenen felül emelkedik, amivel rendelkezik. - Nem veszed észre, veté ellen Martin, hogy mindenbe beleunt, amije van. Régen megmondta Platon, hogy nem azok a jó gyomrok, melyek minden tápláléktól irtóznak. - De nem nagy gyönyörüség-e, mondá Candide, mindent fölényesen megbirálni s abban is megérezni a hibákat, amiben mások csak szépségeket látnak? - Szóval nagy gyönyörüség, folytatta Martin, hogy semmiben sem tudunk gyönyörködni. - Akkor tehát egyedül én vagyok boldog, mondá Candide, feltéve, hogy viszontlátom Kunigundát. - Mindég jó, mig reménykedni tud az ember, felelte Martin.«

Napok, hetek multak el és Cacambo még mindég nem jött vissza; Candide annyira elmerült fájdalmában, hogy eszébe sem jutott, hogy Paquette és Giroflée elfeledtek neki jóságáért köszönetet mondani.

HUSZONHATODIK FEJEZET.

Candide és Martin együtt vacsorálnak
hat idegennel; kik ezek az idegenek?

Midőn Candide egy este Martin kiséretében asztalhoz ült azokkal az idegenekkel együtt, kik ugyanabban a vendégfogadóban laktak, egy koromfekete arcu ember megbökte hátulról és karonfogva őt, ezt sugta fülébe:

»Légy készen, hogy velünk együtt utazzál innen, ne késlekedjél.« Visszafordul és Cacambot látja szeme előtt; csak Kunigunda látásának tudott volna még ennyire megörülni; majdnem eszét vesztette a nagy örömtől, átölelte kedves barátját: »Ugy-e Kunigunda is itt van? Hol találhatom? Vezess hozzá, hogy meghaljak az örömtől vele együtt. - Kunigunda nincs itt, mondá Cacambo, Konstantinápolyban van. - Nagy ég! Konstantinápolyban. De ha mindjárt Chinában lenne is, utána repülök... Utazzunk. - Vacsora után utazunk, válaszolt Cacambo: most nem mondhatok többet, szolga vagyok itt; gazdám vár reám; sietnem kell a felszolgálással; egy szót se szólj; vacsorálj és tartsd magad készenlétben.«

Candide az öröm és fájdalom érzései közt lebegve, örvendve, hogy viszontlátta hüséges szolgáját s elcsodálkozva azon, hogy rabszolga lett belőle, eltelve izgalommal, hogy nemsokára viszontlátja szeretőjét, dobogó szivvel, elfogódott lélekkel ült asztalhoz Martinnal együtt, ki hidegvérrel nézte a kalandos eseményeket és azzal a hat idegennel, ki Velencébe jött farsangot ünnepelni. Cacambo, ki bort öntött az egyik idegen poharába, vacsora után gazdája füléhez hajolt és ezt sugta neki: »Felség! a hajó készen áll, akkor indulhat, amikor óhajt.«

E szavak után eltávozott. A vendégek csodálkozva néztek egymásra anélkül, hogy egy szó is elkerülte volna figyelmöket. Egyszerre egy másik szolga is közeledik s urához hajolva ezt sugja neki:

»Felséged hintaja Páduában van s a hajó is készen áll.«

A gazdája intett s a szolga eltávozott. Megint egymásra tekintettek a vendégek s az általános meglepetés fokozódott. Egy harmadik lakáj egy harmadik idegenhez közeledve ezt sugta neki: »Felségednek nem kell tovább itt maradnia, bizzék bennem én mindent elintézek.«

Aztán hirtelen távozott. Candide és Martin biztosra vették, hogy ez egy farsangi álarcos komédia volt. A negyedik szolga igy szólt a negyedik urhoz: »Felséged akkor utazhat, amikor kedve tartja« és ép ugy elsuhant, mint a többi. Az ötödik lakáj is ugyanezt mondja az ötödik gazdának; ámde a hatodik lakáj máskép beszélt a hatodik idegenhez, ki Candide mellett foglalt helyet: »Lelkemre mondom, Felség, nem akarnak többet hitelezni sem Felségednek sem nekem; ma éjjel könnyen lecsukhatnak bennünket; megyek a dolgaimat elrendezni, Isten veled!«

Miután valamennyi lakáj eltávozott, a hat idegen, Candide és Martin mély hallgatásba merültek. Végre Candide törte meg a csendet: »Uraim, mily különös tréfája ez a sorsnak! miért vagytok ti valamennyien királyok? Ami minket illet, bevallom hogy sem én, sem Martin nem vagyunk királyok.«

Cacambo gazdája vette át a szót és olasz nyelven igy kezdett beszélni: »Egyáltalán nem tréfálok, az én nevem III. Achmet; több éven keresztül én voltam a nagy szultán, fivéremet elüztem a trónról, engem meg az öcsém üzött el; fővezéreimnek kitekerték a nyakát s én a régi szerájban vagyok kénytelen bevégezni életemet; öcsém, a jelenlegi nagy Mahomet szultán, kegyesen megengedi, hogy egészségem helyreállitása céljából néha utazásokat tegyek; igy kerültem farsangra Velencébe.«

Ezután egy fiatalember szólalt meg, ki Achmet mellett ült: »Engem Ivánnak hivnak, én voltam az összes oroszok cárja, engemet még a bölcsőben detronizáltak; apámat és anyámat elzárták, engem a börtönben neveltek fel, néha nekem is megengedik, hogy őreim kiséretében utazzam, igy kerültem farsangra Velencébe.«

A harmadik igy beszélt: »Én Károly-Eduárd vagyok, Angolország királya; atyám nekem engedte át az uralkodás jogát; én harcoltam jogaim érvényesitéseért, nyolcszáz hivemnek kitépték a szivét és az arcukhoz csapdosták; engem börtönbe dobtak; most pedig Rómába megyek, hogy ott meglátogassam királyi atyámat, ki ép ugy meg van fosztva a tróntól, mint én; igy kerültem farsangra Velencébe.«

Azután a negyedik kezdett beszélni: »Én a lengyelek királya vagyok, a háboru sikertelensége fosztott meg örökös tartományaimtól; atyámat ugyanily balsors érte; mostmár én is a Gondviselésre bizom magam, mint Achmet szultán, Iván cár, és Károly-Eduárd király, kiket az Isten hosszu élettel áldjon meg; én is Velencébe jöttem a farsangot eltölteni.«

Az ötödik igy beszélt: »Én is lengyel király vagyok, kétszer is elvesztettem birodalmamat, de a Gondviselés adott helyébe egy másik országot, melyben több jót teszek, mint az összes szarmata királyok együttvéve, a Visztula partján... Én is a Gondviselésre bizom magam és én is Velencébe jöttem eltölteni a farsangot.«

És a hatodik uralkodó is megszólalt: »Uraim, én nem vagyok oly hatalmas uralkodó, mint ti vagytok; de azért én is épp ugy király voltam, mint akárki más; Tivadar vagyok, Korzikának választott királya; ezelőttFelségednek szólitottak, most be kell érnem az Uram megszólitással is; ezelőtt pénzt verettem s most nincs egy árva dénárom se; azelőtt két államtitkárom volt, most alig telik egy lakájra; sokáig volt részem az uralkodásban és sokáig kellett feküdnöm a londoni tömlöcben szalmán; s attól félek, hogy itt is hasonlóképen járok, holott én is a farsangért jöttem Velencébe, mint felségtek.«

Az öt másik uralkodó nemes részvéttel hallgatta a beszédet: mindegyikök husz aranyat adott Tivadar királynak, hogy vegyen magának ruhát és inget, Candide egy kétezer aranyat érő gyémántot ajándékozott neki. »Ki lehet az az egyszerü ember, kérdezték egymástól a királyok, ki oly fényes helyzetben van, hogy százszor annyit adhat, mint mi és aki igazán annyit is ad?«

Abban a pillanatban, mikor felkeltek az asztal mellől, négy más előkelő felség érkezett a vendégfogadóba; ezek is elvesztették országaikat a háboru esélyei folytán és ezek is azért jöttek Velencébe, hogy itt töltsék a farsang hátralévő részét; de Candide nem sok ügyet vetett az ujonnan érkező vendégekre; teljesen átadta magát annak a gondolatnak, hogy elmegy Konstantinápolyba Kunigundát felkeresni.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

Candide Konstantinápolyba utazik.

A hüséges Cacambo megkérte török gazdáját, ki Achmet szultánt készült Konstantinápolyba szállitani, hogy Candide-ot és Martint is vegye fel a hajóra. Miután szegény ő felsége előtt térdre borultak, mindketten hajóra szálltak. Candide utközben igy szólt Martinhoz:

»Milyen különös, hogy hat, trónjától megfosztott királlyal együtt vacsoráltunk és még a hat közt is akadt egy olyan, akinek én adtam ajándékot. Talán még sok más, szerencsétlenebb fejedelem is van. Ami engem illet, én csak száz kost vesztettem s most Kunigunda karjaiba rohanok; kedves Martinom, ismételten mondom neked, hogy igaza volt Panglossnak; minden jól van. - Bár ugy lenne, mondá Martin. - Hát nem hihetetlen kaland ez, amelyben Velencében volt részünk, ki látott vagy hallott még olyat, hogy hat, trónjától megfosztott király együtt vacsorázzék egy fogadóban. - Ez sem rendkivülibb, mint egyéb dolog, melyben részünk volt, mondá Martin. Mindennapi dolog, hogy a királyok elvesztik trónjukat; és ami a nagy megtiszteltetést illeti, hogy velük együtt ettünk, ez oly jelentéktelen dolog, ami szóra sem érdemes.«

Alighogy a hajóra lépett Candide, nyakába borult régi szolgájának és kedves barátjának Cacambonak. »Nos, kérdezte őt, mit csinál Kunigunda, még mindég oly csodálatosan szép? még mindég szeret? hogyan érzi magát? Ugy-e vettél neki egy palotát Konstantinápolyban? - Kedves gazdám, válaszolt Cacambo, Kunigunda az edényeket mossa a Propontis partján egy fejedelemnél, akinek nagyon kevés edénye van, rabszolganő lett egy Rákóczi nevü volt fejedelem házában, akinek a török szultán naponta három aranyat ad menedékhelyén; de ami a legszomorubb dolog: szépségét elvesztette, iszonyuan megcsunyult. - Ó, akár szép, akár csunya, sóhajtott Candide, én tisztességes ember vagyok s az a kötelességem, hogy örökké szeressem. De hogyan juthatott ily utálatos állapotba, holott te öt-hat milliót hoztál magaddal. - Persze! mondá Cacambo, nem kellett-e kettőt odaadnom don Fernando d' Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souzának, Buenos-Ayres kormányzójának, hogy kiválthassam Kunigundát? és egy tengeri rabló nem lopta-e el vakmerően a többit? S ez a rabló nem vitt-e el bennünket a Matapan fokra, Miloba, Nicariába, Samosba, Petrába, a Dardanellákba, a Marmora partjaira és Scutariba? Kunigunda és az öreg asszony annál a fejedelemnél szolgálnak, akiről beszéltem, én pedig a trónjától megfosztott szultán lakája vagyok. - Mily rettentő szerencsétlenségek kapcsolódnak egymásba, mondá Candide; de mindegy: van még néhány gyémántom, ezért könnyen kiválthatom Kunigundát. De igazán kár, hogy oly csunya lett. Ezután Martinhoz fordulva ezt kérdezte tőle: - Mit gondolsz, ki a legszánalomraméltóbb: Achmet szultán, Iván cár, Károly Eduárd király, vagy én? - Mit tudom én, mondá Martin, csak ugy tudnám ezt, ha a szivetekbe bujnék. - Ó, bárcsak itt volna Pangloss, ő biztosan tudná és felvilágositana bennünket. - Nem tudom elképzelni, jegyezte meg Martin, milyen mértékkel tudta volna a te Panglossod mérlegelni az emberek szerencsétlenségeit és értékelni fájdalmaikat. Azt minden esetre állitom, hogy millió meg millió ember él a földön, ki százszor olyan szánalomraméltó, mint Károly Eduárd király, Iván cár és Achmet szultán. - Lehetséges, mondá Candide.«

Néhány nap alatt a Fekete tenger egyik csatornájába jutottak; Candide első sorban Cacambot váltotta ki jó drágán; nem akart időt vesztegetni s társaival együtt hamar gályára szállt, hogy a Propontis partjára evezzen, hol megtalálhatja Kunigundáját, akármilyen csunya is lett azóta. Volt a hajón két gályarab; nagyon rosszul eveztek és a hajóskapitány időnként bikacsökkel vágott meztelen vállukra. Candide természetes részvéttől sarkalva figyelmesebben megnézte őket, mint a többi utasok és szánalommal eltelve közeledett hozzájuk. Eltorzult arcuk egyes vonásai kis hasonlóságot mutattak Panglossnak és Kunigunda bátyjának, a szerencsétlen jezsuita bárónak vonásaihoz. Ez a gondolat meginditotta és elszomoritotta őt s erre még figyelmesebben kezdte nézni őket.

»Szavamra mondom, igy szólt Cacambohoz, ha nem láttam volna felakasztva Pangloss mestert s ha szerencsétlenségre nem önkezemmel öltem volna meg a bárót, ugy azt hinném, hogy ők eveznek e gályán.«

A báró és a Pangloss név hallatára a két gályarab hirtelen felkiáltott, felugrott a padról és kiejtette kezéből az evezőket. A hajóskapitány nekik rohant és ugyancsak hulltak rájok a bikacsök-ütések.

»Hagyd abba! Hagyd abba! kiáltott Candide, annyi pénzt kapsz, amennyit kivánsz. - Hogyan?! Ez Candide?! - kiáltották a gályarabok. - Álmodom vagy ébren vagyok? csodálkozott Candide. Csakugyan ezen a gályán vagyok? Ez az a báró, akit én megöltem? És ez itt igazán Pangloss, akit függni láttam? - Mi vagyunk, mi vagyunk, felelték azok. - Teringettét, kérdé Martin, hát ez az a hires filozófus? - No, hajóskapitány uram, kérdezte Candide, mennyi pénzt akarsz Thunder-ten-tronckh urnak, a birodalom első bárójának és Panglossnak, Németország legalaposabb filozófusának kiváltásáért? - Keresztény kutya, mondá a hajóskapitány, mivelhogy e keresztény gályarabok egyike báró, másika filozófus s mivel mindkettő nagy méltóság lehet a ti hazátokban, ötvenezer aranyat fizetsz értök. - Megkapod uram, csak hajózzál velünk villámgyorsasággal Konstantinápolyba és ott azonnal kifizetlek, vagy, ami még helyesebb lesz, vezess Kunigunda kisasszonyhoz.«

A hajóskapitány Candide első ajánlatára a város felé irányitotta a hajót és gyorsabban evezett, mint amilyen gyorsasággal egy madár képes a levegőt hasitani. Candide százszor is átölelte a bárót és Panglosst.

»De hogy is történhetett az, hogy nem öltelek meg téged, kedves báróm? És te, drága Panglossom, hogyan lehetsz életben, holott felakasztva láttalak és hogyan kerültök mindketten erre a török gályára? - Igaz, hogy kedves hugom ebben az országban van? kérdé a báró. - Igenis, felelte Cacambo. - Tehát ismét viszontláthatom az én kedves Candide-omat, ujjongott Pangloss.«

Candide bemutatta nekik Martint és Cacambot, mindnyájan megölelték egymást; valamennyinek megeredt a beszédje és mindnyájan egyszerre beszéltek; repült a hajó, már a kikötőben voltak. Keritettek egy zsidót, kinek Candide ötvenezer aranyért eladott egy százezer arany értékü gyémántot, de aki Ábrahámra esküdözött, hogy nem adhat többet érte. Candide tüstént kifizette a báróért meg Panglossért a váltságdijat, az utóbbi kiszabaditója lábai elé borult és a hála könnyeivel árasztotta el; a báró csak egy fejbiccentéssel mondott neki köszönetet s biztositotta, hogy az első alkalommal visszafizeti a váltságdijat.

»De igazán lehetséges, hogy a hugom Törökországban van? tette hozzá. - Egészen biztos ez, felelte Cacambo, mert hiszen egy erdélyi fejedelemnek mosogatja az edényeit.«

Ismét két zsidót keritettek elő, Candide ujra eladott néhány darab gyémántot s mind az öten utrakeltek egy gályán, hogy kiszabaditsák Kunigundát.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.

Mi történt Candide-dal, Kunigundával,
Panglossal, Martinnal és a többivel?

»Ujra meg ujra bocsánatot kérek tőled, mondá Candide a bárónak, kedves tisztelendő atyám, hogy kardomat oly mélyen beléd döftem. - Szóra se érdemes; elismerem, hogy kissé heves voltam, mondá a báró. De mivel kiváncsi vagy rá, mily véletlen vezérelt a gályára, hadd mesélem el, hogy miután szerzetünk gyógyszerésze kigyógyitott sebemből, megtámadott és foglyul ejtett egy spanyol horda; éppen abban az időben börtönöztek be Buenos Ayresben, mikor hugom elutazott onnan. Az volt a kérésem, hogy Rómába térhessek vissza a rendfőnök urhoz, azonban Franciaország követének papjává neveztek ki Konstantinápolyban. Körülbelül nyolc napja volt már, hogy állásomat elfoglaltam, midőn egy este a követségnek egy szép termetü ifju apródjával találkoztam; rekkenő hőség volt; a fiatalembernek kedve támadt megfürdeni; én felhasználtam az alkalmat, hogy magam is megfürödjem. Sejtelmem sem volt arról, milyen főbenjáró bűn egy keresztényre nézve, ha meztelenül találják együtt egy fiatal muzulmánnal. Egy kádi százat veretett a talpamra és gályarabságra itélt, azt hiszem, sose követtek még el égbekiáltóbb igazságtalanságot... De igazán nagyon kiváncsi vagyok rá, hogy került hugom a törökökhöz menekült erdélyi fejedelem konyhájába. - Hát az hogyan lehetséges, mondá Candide, hogy téged, kedves Panglossom, viszontláthatlak? - Igaz, felelte Pangloss, hogy felakasztva láttál; természetesen a máglyán kellett volna meghalnom; de talán emlékezel rá, hogyan szakadt az eső, mikor meg akartak égetni; ugy tombolt a vihar, hogy hiábavalónak tartották tüzet gyujtani; miután okosabbat nem tudtak velem csinálni, felakasztottak; egy chirurgus megvette »holttestemet«, hazavitt és felboncolt. Először egy keresztvágást adott a köldökömtől le a kulcscsontig. Lehetetlen lett volna valakit ügyetlenebbül felakasztani, mint ahogy engem akasztottak fel; a szent inkvizício magas rendeleteinek végrehajtója, ki alesperes volt, valóban csodálatosan értett az égetéshez, de nem értett az akasztáshoz; a kötél nedves volt és nem csuszott és össze is bogozódott, szóval: életben maradtam. A keresztvágásra oly éleset sikoltottam, hogy a chirurgus hanyatt esett s félelmében, hogy magát az ördögöt vágta ketté, halálos rémülettel szaladt el és a lépcsőn ujra hanyatt esett futtában. Felesége a szomszéd szobából kiszaladt e zajra s ott látott, amint testemen a keresztvágással az asztalon feküdtem; ő még a férjénél is jobban megijedt, utána szaladt és ráesett. Mikor egy kissé eszméletre jöttek, hallottam, amint az asszony mondta az urának: Te jó lélek, hogy is gondolhattál arra, hogy egy eretneket boncolsz fel? nem tudod, hogy az ilyen emberekben mindég az ördög rejtőzködik? azonnal keresek egy papot, aki elüzi majd belőle az ördögöt. E szándék megrémitett, összeszedtem kevés erőmet és felkiáltottam: »Könyörüljetek rajtam!« Végre a portugál borbély nekibátorodott, összevarrta a bőrömet; felesége elgondozott s két hét alatt talpra álltam. A borbély még állást is keresett számomra: lakája lettem egy Velencébe készülő máltai lovagnak; de gazdámnak nem volt pénze, hogy fizessen s én egy velencei kalmár szolgálatába kerültem s elmentem vele Konstantinápolyba. Egy napon az a szeszélyem támadt, hogy belépek egy mecsetbe, csak egy öreg imám volt ott s egy fiatal, nagyon bájos, ájtatos leányka, ki imáját morzsolta; keble teljesen fedetlen volt; mellbimbói közt gyönyörü csokra volt tulipánból, rózsából, kökörcsinből, boglárkából, jácintból és kankalinból; a leányka leejtette a csokrát, mire én felemeltem s a legtiszteletteljesebb udvariassággal visszatüztem a helyére... Ez oly sokáig tartott, hogy az öreg imám haragra gerjedt s látva, hogy keresztény vagyok, segitségért kiabált. A kadi elé vezettek, aki százat veretett a talpamra és gályára küldött: véletlenségből ugyanazon a gályán, ugyanahoz a padhoz kötöttek engem is, meg a báró urat is. Volt még e gályán négy marseillei fiatalember, öt nápolyi pap, két korfui barát, kik azzal vigasztaltak bennünket, hogy ilyen kalandok napról-napra érhetik az embert. A báró ur azt állitotta, hogy vele sokkal nagyobb igazságtalanság történt, mint velem; én viszont azt erősitgettem, hogy inkább megengedhető, hogy egy csokrot visszatüzzünk egy nőnek a keblére, mintsem hogy meztelenül lássák meg az embert egy török apróddal; szünet nélkül vitatkoztunk ezen és naponként husz bikacsök-ütés volt a jutalmunk, mig a világesemények összekapcsolódása ide nem hozott titeket a gályára és ki nem váltottatok bennünket. - Mondd meg kedves Panglossom, kérdé kiváncsian Candide, mikor fel voltál akasztva, mikor keresztvágást kaptál, ütlegekkel halmoztak el, a gályán kellett evezned, mindég azt gondoltad, hogy minden a legjobban van? - Én mindég az első nézetem mellett maradok, felelte Pangloss; végre is én filozófus vagyok, nem volna méltó hozzám, hogy ellenkezésbe jöjjek önmagammal; Leibniz ugyanis nem tévedhetett, az előre megállapitott harmónia a legszebb dolog a világon, ép oly szép, akár csak a nyers anyagi és a magasabbrendü szellemi lényeg összhangja.«

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.

Hogyan talált a meg Candide Kunigundát és az öreg asszonyt?

Mialatt Candide, a báró, Pangloss, Martin és Cacambo a kalandjaikat mesélték, amig a világ dolgainak összekapcsolódásáról vagy össze nem kapcsolódásáról beszélgettek, mig az okokról és okozatokról vitatkoztak, valamint az erkölcsi és fizikai bajokról, a szabadságról és szükségességről, a vigasztaló érzésekről, melyek eltölthetik az embert, midőn török gályára hurcolják, azalatt a Propontisz partjához értek és az erdélyi fejedelem házához jutottak. Kunigunda és az öregasszony kerültek legelőször a szemök elé amint a törülközőket a száritó kötélre teregették.

A báró elsápadt ennek láttára. Candide a gyöngéd szerető, amint szép Kunigundáját megbámulva, fénytelen szemekkel, hervadó kebellel, ráncos arccal, vörös, eldurvult kezekkel megpillantotta, megborzadván három lépésnyire visszatántorodott, aztán jobb érzésének engedve mégis előbbre lépett. A leány megölelte Candide-ot és bátyját; az öreg asszonyt is megölelték; Candide mindkettőjüket kiváltotta.

A szomszédságban egy kis majorság volt; az öreg asszony rábirta Candide-ot, hogy vegye meg azt s ott várják be, mig jobb sorsuk lesz. Kunigundának sejtelme sem volt róla, mennyire megcsunyult, senki se figyelmeztette rá; Candide-ot oly energikus hangon emlékeztette igéretére, hogy a jámbor ifju nem merte visszautasitani. Közölte a báróval, hogy hugát feleségül szándékozik venni.

»Sohase fogok belenyugodni, mondá a báró, ily alacsonyságba az ő részéről és sohase bocsátom meg a te szemtelenségedet; ilyen gyalázatot sohasem fognak a szememre vetni, hugom gyermekei sohase léphetnének be a német káptalanokba; más, mint birodalmi báró nem veheti feleségül a hugomat.«

Kunigunda bátyja lába elé vetette magát és megeredtek a könnyei; a báró azonban hajthatatlan maradt.

»Te balga ember, mondá Candide, megszabaditottalak a gályától, kifizettem a váltságdijat, kiváltottam hugodat is; mosogató leány volt itt és megcsunyult; én olyan jó vagyok, hogy mégis feleségül akarom venni és te még meg akarod hiusitani szándékomat! ha dühömre hallgatnék, még egyszer keresztül döfnélek! - Ölj meg még egyszer, mondá rendithetetlenül a báró, de amig én élek, nem veszed feleségül a hugomat.«

HARMINCADIK FEJEZET.

Befejezés.

Candide lelke mélyén nem nagyon vágyott feleségül venni Kunigundát; de a báró arcátlansága folytán elhatározta, hogy azért is megköti a házasságot és Kunigunda is oly hevesen sürgette, hogy nem lehetett a dolog elől kitérni. Panglossal, Martinnal és a hüséges Cacamboval tanácskozott. Pangloss egy pompás értekezéssel bizonyitotta be, hogy a bárónak semmi joga nincs huga sorsába avatkozni és a birodalom összes törvényei szerint Kunigundának joga van balkézről is feleségül menni Candide-hoz; Martin arra a gondolatra jutott, hogy legjobb volna a bárót a tengerbe dobni; Cacambonak meg az volt a véleménye, hogy legjobb lenne őt a hajóskapitánynak visszaadni és ujra a gályára juttatni; azután az első hajón Rómába küldhetnék a rendfőnökéhez. Az ötlet nagyon megtetszett, az öregasszony is helyeselte; a hugának nem tettek a dologról emlitést; nem sok pénzökbe került, hogy a dolgot végrehajtsák és megvolt az örömük, hogy kijátszottak egy jezsuitát és megbüntették egy német báró gőgösségét.

Mikor végre annyi baleset után Candide feleségül vette kedvesét s együtt élt a filozófus Panglossal, a bölcs Martinnal, a ravasz Cacamboval és az öregasszonnyal, s miután az Inkák régi hazájából annyi gyémántot hozott magával, azt lehetne hinni, hogy nagyon boldogan éltek: ámde a zsidók annyira tuljártak az eszén, hogy a majorságán kivül alig maradt egyebe; felesége napról-napra csunyább, szeszélyesebb és kiállhatatlanabb lett; az öregasszony gyöngélkedett és még Kunigundánál is házsártosabb lett; Cacambo, ki kertészkedett és Konstantinápolyba hordta a veteményeket eladni, kimerült a sok munkától és átkozódott sorsa ellen; Pangloss vigasztalhatatlan volt, amiért nem ragyogtathatta tudományát valamelyik német egyetemen; ami Martint illeti, ő meg volt róla győződve, hogy mindenütt egyformán rossz, tehát türelmesen viselte sorsát. Candide, Martin és Pangloss néha-néha metafizikai és erkölcsi kérdésekről vitatkoztak. Gyakran látták a major ablakaiból, hogy hajók vonultak el effendikkel, basákkal, kádikkal megtöltve, kiket Erzerumba, Lemnoszba, vagy Mitylénébe küldtek számkivetésbe; aztán más kádikat, más effendiket és más basákat láttak, kik a száműzöttek helyét elfoglalták és akik aztán ismét számüzetésre jutottak, mikor végzetök ugy rendelte; azonkivül szalmába gondosan begöngyölt fejeket is láttak, melyeket a magas portának kellett bemutatni. Ilyen látványosságok hatása alatt még hevesebb vitatkozásba kezdtek és amidőn nem vitatkoztak, olyan unalom vett erőt rajtuk, hogy az öregasszony egyszer bátorkodott igy szólni:

»Szeretném tudni vajjon mi a rosszabb: ha az embert százszor megbecstelenitik a néger kalózok, ha az embernek levágják az egyik farát, ha megvesszőzik a bulgárok, ha megkorbácsolják és felakasztják egy halottégetési ünnepen, ha keresztbevágják az embert vagy gályarabságra hurcolják, egyszóval minden nyomoruságon átmenni, a mennyit mi kiálltunk - vagy pedig ily tétlenségben itt maradni? - Nagy kérdés ez,« gondolta magában Candide.

Ez a beszéd ujabb vitákra adott alkalmat és Martin azt állitotta, hogy az ember arra született, hogy vagy kinzó nyugtalanság gyötörje vagy a lélekölő unalom ejtse hatalmába. Candide nem volt ezen a véleményen, de biztos megállapodásra nem tudott jutni. Pangloss bevallotta, hogy mindég nagyon szenvedett; mivel azonban eddig azt bizonyitgatta, hogy minden csodálatosan jól van, megmaradt e felfogása mellett, bár már ő maga sem hitte.

Egy bekövetkező esemény megszilárditotta Martint utálatos nézeteiben, megrenditette Candide-ot és még Panglosst is zavarba hozta; egy napon ugyanis Paquette-et és Giroflée barátot látták kikötni majorságuk mellett; a legégbekiáltóbb nyomorban voltak; hamarosan megették háromezer piaszterüket, faképnél hagyták egymást, majd ismét kibékültek, aztán megint összevesztek, tömlöcbe jutottak s onnan megszöktek; Giroflée barát végre törökké lett, Paquette régi mesterségét folytatta, de már nem ment vele semmire.

»Előre tudtam, mondá Martin Candide-nak, hogy adományodat csakhamar elherdálják s még nagyobb nyomorba jutnak; millió meg millió piaszternek hágtatok a nyakára te meg Cacambo és ti sem vagytok boldogabbak mint Giroflée és Paquette. - Ó, ó! - mondá Pangloss Paquettenek, az ég ide vezérelt most benneteket. Szegény leánykám, tudod-e, hogy az orrom hegyébe, egyik szemembe és egyik fülembe került a szerelmed? De te is hogy tönkre mentél. Ó, milyen is ez a világ!«

Ez az uj kaland megint okul szolgált rá, hogy többet vitatkozzanak, mint valaha. Szomszédságukban élt egy nagyon hires dervis, kit Törökország legnagyobb bölcselőjének tartottak; hozzá mentek, hogy tanácsot kérjenek tőle. Pangloss szólitotta meg őt eképen: »Mester, arra kérünk téged, nyilatkozzál: mi célra teremtődött az a különös állat, melyet embernek neveznek? - Miért avatkozol ilyesmibe? - kérdé a dervis, - a te dolgod ez? - De tisztelendő atyám, tette hozzá Candide, rettentően sok baj van e földön. - Mi közöd hozzá, mondá a dervis, hogy jóság vagy gonoszság van-e a földön? Mikor a szultán ő magassága egy hajót küld Egyiptomba, törődik-e vele, hogy a hajón tartózkodó egerek jól érzik-e magukat vagy nem? - Tehát mit kell tennünk, kérdé Pangloss. - Hallgass! felelé a dervis. - Azzal a gondolattal hizelegtem magamnak, mondá Pangloss, hogy eszmecserét folytathatok veled az okokról és okozatokról, a lehető legjobb világról, a gonoszság eredetéről, az emberi lélek természetéről és az előre megállapitott összhangról.«

E szavakra a dervis becsapta orruk előtt az ajtót. Amig az előbbi társalgás lefolyt, az a hir terjedt el a városban, hogy Konstantinápolyban lefejezték a muftit meg két vezírt s barátaik közül többet karóba huztak: ennek a szerencsétlenségnek a hire néhány óra hosszat nagy port vert fel. Amint Candide, Pangloss és Martin a majorságba visszatértek, egy aggastyánnal találkoztak, ki kapujában egy narancsfa lombozata alatt szivta a friss levegőt. Candide, aki épp oly kiváncsi volt, mint amennyire okoskodni szeretett, megkérdé tőle: mi volt a neve annak a muftinak, akit kivégeztek?

»Nem tudok róla semmit, felelte a jámbor férfiu, és sohase is tudtam a nevét egyetlenegy muftinak vagy vezirnek sem. Nem is tudom, miféle szerencsétlenségről beszélsz, de ugy gondolom, hogy akik közügyekkel foglalkoznak, gyakran nyomorultul pusztulnak el és hogy azt meg is érdemlik; de hogy Konstantinápolyban mi történik, az engem nem érdekel, megelégszem azzal, hogy odaküldöm eladni a gyümölcsöket, miket a kertben termesztek.«

E szavak után az idegeneket behivta házába; két leánya meg két fia mindenféle maguk-készitette sörbetet, befőtt cédrus héjával füszerezett kalácsot, narancsot citromot, ananászt, limonádét, cukros mandulákat s olyan mokkakávét szolgált fel, mely egy cseppet sem volt keverve a hitvány batáviai vagy más szigeti kávéval; ezután a jámbor muzulmán két leánya illatszerekkel öntözte le Candide, Pangloss és Martin szakállát.

»Hatalmas és pompás földbirtokod lehet, mondá Candide a töröknek. - Csak husz holdnyi, felelt a török; a gyermekeimmel müvelem; a munka távoltart tőlünk három nagy szerencsétlenséget: az unalmat, a bünt és a nélkülözést.«

Mikor a majorba visszamentek, Candide nagyon elgondolkozott a török beszédén és ezt mondta Panglossnak és Martinnak:

»Ugy látom, hogy ez a jámbor aggastyán jobban megkovácsolta a szerencséjét, mint az a hat király, akivel együtt vacsoráltunk. - A nagyság, mondá Pangloss, a filozófusok véleménye szerint, nagy veszedelmet rejt magában; Eglont, a moabiták királyát, Aod gyilkolta meg; Absolont a hajánál fogva akaszták fel és három dárdával szurták át; Nadab királyt, Jeroboam fiát, Baza ölte meg; Ela királyt Zambri, Ochosiast Jehu, Attaliát Joïade küldte a másvilágra; Joachim, Jekonias, Sedecias királyok rabszolgaságra jutottak... Nagyon jól tudod, hogyan pusztult el Krőzus, Astyages, Darius, Syrakusai Dionisos, Pyrrhus, Perseus, Hannibal, Jugurtha, Ariovistus, Cézár, Pompeius, Nero, Otto, Vitellius, Domitianus, II. Richard, Angolország uralkodója, II. Eduárd, VI. Henrik, III. Richard, Stuart Mária, I. Károly, a három Henrik Franciaországban, IV. Henrik császár... Hiszen jól tudod... - De azt is tudom, mondá Candide, hogy művelni kell kertünket. - Igazad van, mondá Pangloss, mert midőn az ember az Éden kertjébe bocsáttatott, azért bocsáttatott be oda, hogy mívelje azt (ut operaretur eum) hogy dolgozzék s ez azt bizonyitja, hogy az ember nem tétlenségre született. - Dolgozzunk minden okoskodás nélkül, mondá Martin, ez az egyetlen mód, mellyel az életet elfogadhatóvá tehetjük.«

A kis társaság minden tagjának megtetszett ez a dicséretre méltó inditvány; mindenki a maga tehetségét kezdte gyakorolni; a kis föld sok hasznot hajtott. Kunigunda ugyan valóban nagyon csunya lett, de kitünő szakácsnő vált belőle; Paquette hímezett, az öregasszony gondozta a fehérnemüeket. Még Giroflée barátnak is hasznát lehetett venni, kitünő asztalos és tisztességes ember lett belőle. Pangloss ezután is gyakran elmondta Candide-nak: »A lehető legjobb világban az események mindég szorosan kapcsolódnak egymásba, mert végre is ha Kunigunda iránt érzett szerelmed miatt nem űztek volna el a kastélyból sürü farbarugások között, ha nem kerültél volna az inkvizício kezébe, ha nem jártad volna be fél Amerikát, ha nem döfted volna át a bárót, ha nem vesztetted volna el Eldorádóból, ebből a kitünő országból hozott összes kosodat, akkor nem ehetnél itt befőtt cédrust és cukros mandulát. - Igazad van, mondá Candide, de most fogjunk munkához: műveljük kertünket.«